Magyarország története - 33. - Az első világháború
Gyártási év: 2010 | Adásnap: 2010. április 25.
Időpont: 17:59:58 | Időtartam: 00:24:53 | Forrás: M1 | ID: 978120
Nava műfaj: ismeretterjesztő / oktató műsor 24 perc (Korhatár-besorolás: korhatár nélkül )
Címek Főcím: Magyarország történeteEpizódcím: Az első világháborúEpizódszám: 33.+-
Műsorújság szerinti cím: Magyarország története
Műsorújság adatai: 33. rész: Az első világháború
(25 perc)
A sorozat 33. adásában megmutatjuk azt az utcasarkot Szarajevóban, ahol pisztollyal a zsebében 1914. június 28-án Gavrilo Princip a trónörökös gépkocsijára várakozott. Felidézzük Ferenc József és Vilmos császár híres mondatait a "mindent megfontolásról" és a "lombok lehullásáról", majd elemezzük az 1915-ös magyar középcímer részleteit. A Mátyás templomban megtaláltuk IV. Károly koronázásának tárgyi emlékeit, az Isonzó menti lövészárkok mellett pedig a magyar bakák sírjait kerestük fel...

A nagyívű sorozat 46 részben dogozza fel Magyarország történetét. A Magyar Televízió izgalmas szellemi kalandot kínál, nem iskolás ízű ismereteket. Történész szakértőik és Nagy György műsorvezető segítségével felfedezővé akarják tenni a Nézőt, hogy ő maga csodálkozzon rá azokra a tényekre, amelyeket esetleg már korábban is ismert, de valahogy nem is gondolt rájuk tudatosan.
Alkotók:
M. Nagy Richárd - rendező
Varga Zs. Csaba - rendező
Nagy György - forgatókönyvíró
Reich László - operatőr
Ángyán András - operatőr
Szobrász András - operatőr
Nemescsói Tamás - operatőr
Kilián Attila - operatőr
Véber Franciska - szerkesztő
Nagy György - műsorvezető
Fő leírás:
Az első világháború története. A műsorban részletek láthatók az Est Film híradókból (1918) és a Csárdáskirálynő operettfilmből (1971).
Műsorszolgáltatói ismertető:
Tartalom:
A sorozat 33. adásában megmutatjuk azt az utcasarkot Szarajevóban, ahol pisztollyal a zsebében 1914. június 28-án Gavrilo Princip a trónörökös gépkocsijára várakozott. Felidézzük Ferenc József és Vilmos császár híres mondatait a "mindent megfontolásról" és a "lombok lehullásáról", majd elemezzük az 1915-ös magyar középcímer részleteit. A Mátyás templomban megtaláltuk IV. Károly koronázásának tárgyi emlékeit, az Isonzó menti lövészárkok mellett pedig a magyar bakák sírjait kerestük fel...

Szerzők és alkotók:
Bornyi Gábor, Operatőr
Hábermann Jenő, Producer
Horváth Attila, Gyártásvezető
Nagy György, Forgatókönyvíró
Nagy György, Műsorvezető
Nemescsói Tamás, Operatőr
Reich László, Operatőr
Szirmai Béla, Operatőr
Szobrász András, Operatőr
Torma Galina, Rendező munkatársa
Vajkai Ervin, Gyártásvezető
Varga Cs.Zsolt, Rendező
Véber Franciska, Szerkesztő

Produkció közreműködői:
Ormos Mária, történész szakértő



1. adás: M1 2010-04-25
Ismétlések:
M1 2010-04-25 23:24
M1 2011-09-03
M2 2012-05-05
Teljes leirat:
Bosznia-Hercegovinában lépten-nyomon
az iszlám vallásra utaló épületekbe:
dzsámikba, minaretekbe és türbékbe
botlik az ember, ami érthető is,
hiszen itt nem 150, hanem
450 évig tartott a török uralom.
Maga a főváros neve is a kormányzói
palota török nevéből, a szeráj szóból
ered.
Szeráj - Szarajevó. 1914-ben azonban
már 36 éve a Monarchia igazgatása
érvényesült ebben a városban.
1908 óta pedig Bosznia de facto
Magyarország részévé vált.
A megszállt és bekebelezett
országban érthetően nem kedvelték
a provokatív hadgyakorlatra ideérkező
Ferenc Ferdinándot, akit
a bosnyákoknál jobban
már csak a balkáni növekedésre
készülő fiatal szerb állam polgárai
gyűlöltek. A trónörökös számíthatott
tehát arra, hogy valamilyen módon
kifejezik majd nem
tetszésüket a helyiek.
A bosznia-hercegovinai katonai
kormányzó, Oskar Potiorek
táborszernagy aggódott is emiatt,
bár a rendőrség konkrét
előkészületekről nem tudott.
Pedig lett volna miről tudnia,
hiszen Dragutin Dimitrijevic,
a szerb hadsereg hírszerzőparancsnoka
és egyben a Fekete Kéz nevű
terrorszervezet egyik vezetője maga
adott megbízást a szervezet három
önkéntesének arra, hogy
öljék meg a főherceget.
Ráadásul egy igazán felkészült
titkosszolgálatnak azt is
illett volna tudni, hogy Ferenc
Ferdinánd látogatása
az 1389. évi rigómezei
csata évfordulójára esett.
Amikor is ezen a napon a hagyomány
szerint egy szerb nemes az ellenség
táborába lopakodva megölte I. Murat
szultánt. És a szerbek ezt a napot,
mint a zsarnok elleni jogos
önvédelem napját tartják számon.
Ferenc Ferdinánd és felesége,
nyitott autójában Potiorek
kormányzóval együtt indult
a pályaudvarról a városházára.
A sugárutat a három merénylő
és a közben hozzájuk csatlakozott
további társaik felosztották
egymás között.
Elsőként Mohamed Mehmet
Basishoz érkezett a menet.
Neki azonban elszállt a bátorsága.
Később azt vallotta, hogy éppen
mögötte állt egy rendőr, és ezért
nem dobta el a bombáját.
Nedeljko Cabrinovic volt
a következő a sorban.
És ő Ferenc Ferdinánd kocsijára
el is hajított egy kézigránátot.
A sofőr azonban rálépett a gázra,
és a bomba lepattanva a kocsi
vásznáról,
a konvojban a főherceget követő
autó kerekei alatt robbant.
Franz Urban, a trónörökös
gépkocsivezetője a merénylet után
elszáguldott a helyszínről.
A városházán azonban Ferenc Ferdinánd
megtudta, hogy a szárnysegédje
megsérült a merényletben,
és úgy döntött, hogy meglátogatja
őt a helyőrségi kórházban.
És ekkor megmagyarázhatatlan
hiba történt: Potiorek, a katonai
kormányzó, megváltoztatta az
eredetileg kijelölt útvonalat,
de ezt elfelejtette közölni
a trónörökös sofőrjével.
Amikor ez kiderült, akkor a sofőr,
Franz Urban, a szűk utcában
megpróbált megfordulni,
és ezt használta ki
a Boszniának Szerbiához való
csatlakozásáért harcoló
Mlada Bosna nevű titkos
szervezet tagja: Gavrilo Princip,
aki azt hitte, hogy aznap már nem
is lesz lehetősége a merényletre.
Innen, erről a helyről,
amelyet táblával jelölnek,
öt lépés távolságból kétszer
rálőtt a kocsiban ülőkre,
és Ferenc Ferdinándot a nyakán,
a feleségét pedig a hasán találta el.
A sofőr azonnal a kormányzói
rezidenciához száguldott,
de mire odaért az autó,
a trónörökös pár
belehalt a vérveszteségbe.
A gyilkosság után a merénylő
az utasításnak megfelelően
maga ellen fordította a revolvert,
de a körülötte állók megakadályozták
az öngyilkosságban. Őt,
és Cabrinovicot is kihallgatta
a rendőrség, és felfedték
az egész konspirációt.
Az osztrák-magyar büntetőjog szerint
azonban a fiatalkorú, 20 év alatti
bűnösök maximális büntetése 20 év
börtön lehetett. Ezért Principet
és két társát "csak" 20 évre ítélték.
Gavrilo Princip ugyanis a gyilkosság
elkövetésekor 19 éves és 11 hónapos
volt, tehát még éppen
nem volt halálra ítélhető.
Három, a felnőtt kort már elérő
merénylőt viszont 1915. feb. 3-án
kivégeztek. Két bűntársukat
pedig 13 és 16 évre ítélték.
Gavrilo Princip a theresienstadti
börtönben halt meg tuberkulózisban,
1918-ban. 1921-ben a Mlada Bosna
szervezet többi tagja mellett
temették el ünnepélyesen,
itt, Szarajevóban.
Utóbb jugoszláv nemzeti hős lett,
még itt a merénylethez közeli
16. századi hidat is
elnevezték Princip hídnak.
Ma Latin-híd a neve.
Aki tehát a világ számára
egy terrorista gyilkos volt,
az itt pozitív történelmi
személlyé vált, mondván,
hogy a háború mindenképpen
kitört volna, Gavrilo Princip
merénylete nélkül is. Ez valószínűleg
igaz, és úgy vélték, hogy az ő
pisztolygolyója legalább egy
szépségtapasz volt a megalázott
délszláv önérzeten.
Egy hónapig tartott, amíg Bécsben
eldöntötték hosszabb magyar
ellenkezés után, hogy
Szerbiát meg kell büntetni.
A magyarországi lakosság óriási
többsége hitt a császárok,
Vilmos császár és Ferenc József
császár, egyúttal magyar király
ígéretének, amely szerint
mire lehullanak a lombok,
a katonák visszatérnek.
Az I. világháború, ahogyan akkor
hívták még sorszám nélkül:
a nagy háború két szövetséges
uralkodójának van egy-egy olyan
mondata, amelyek az elhangzásuk
után rövidesen szállóigévé váltak.
Az egyik ilyen mondat
Ferenc Józseftől származik,
aki a népeihez írott szózatában,
amit az újságok 1914. júl. 29-i
különkiadásaiban és az utcai
plakátokon is el lehetett olvasni.
Azt állította: "mindent meggondoltam,
mindent megfontoltam."
Mármint hogy a Szerbiának küldött
ultimátummal, vagyis gyakorlatilag
a háború kirobbantásával
kapcsolatban.
"Nyugodt lelkiismerettel
lépek a kötelesség útjára."
Írja a 84 éves császár és király.
A másik híres mondat a német
császártól, II. Vilmostól származik,
aki 1914 nyarán előbb egy beszédében,
majd később írásban is megismételte,
hogy "mire a lombok lehullanak,
visszatérnek a katonáim".
Érdekes módon, Európa háborúba induló
országaiban mindenütt így gondolták,
mindenhol a háború gyors
befejezésére számítottak,
de bizony, azok a lombok ötször
is lehullottak, mire a bakák
hazatérhettek.
Kivéve azokat, akik holtan
maradtak a csatatereken.
És mivel az elesett katonák sírja
általában valahol külföldön volt,
Galíciában, Észak-Olaszországban,
vagy Szerbiában, ezért a 20-as évek
elejétől kezdve szokássá vált
az ország legtöbb településén,
hogy egy közös emlékművet,
egy jelképes sírt állítottak
az adott falu, vagy város
háborús áldozatainak a nevével
hogy a hozzátartozóknak legyen hol
letenni egy-egy szál virágot,
vagy gyertyát, ha már az
elesett katona valódi sírjához
nem juthattak el a rokonok.
Nemcsak lombhullásra nem jöttek haza
a fiúk, nemcsak addig nem lett vége
a háborúnak, de egyre
terebélyesedett.
A szerb front mellett
megnyílt a keleti front,
oda is kerültek magyar katonák,
azután megnyílt az olasz front,
de megnyílt a román front is
1916-ban, vagyis körkörösen
háborút vívtunk, és egyre
rosszabb lett otthon is a helyzet.
Az ország félelemben
élt, féltette a fiait,
és nyomorgott másik felől, de
ugyanakkor a törvényhozás urai
mind Bécsben, mind Budapesten fontos
feladatuknak tekintették 1915-ben,
hogy végre több évtized után,
hogy létrehozzák a birodalom
nyugati és keleti, tehát osztrák
és magyar részét összekötő
közös címert.
Az 1915-ös változtatás azért is vált
aktuálissá, mert az itt látható,
kiegyezés utáni címert sürgősen
ki kellett egészíteni egy új elemmel:
az 1908-ban annektált
Bosznia címerével.
És mivel Magyarországnak
azon a bizonyos 1915-ös,
ún. középcímerén jelennek
meg utoljára a társországok,
érdemes sorra venni, hogy mi micsoda
rajta, hiszen utoljára tehetjük ezt
meg,
ez a címer ugyanis csak
1918-ig volt hatályban.
Bár a Trianonban elcsatolt
területek iránti igény kifejezésére
1938-ban a fegyveres testületeknél
újra bevezették az 1915-ös
közép címer használatát. Szóval
középen, az ún. szívpajzsban
a gyakorlatilag ma is érvényben
lévő magyar címer látható,
ebben nincs semmi különös.
Érdekesebbek az ún. társországok
címerei, talán van, aki
nem mindet ismeri.
Kezdődik balra fent Dalmácia
címerével, amit egyébként
az osztrák oldalra is rátettek,
mondván, hogy Dalmácia egy része
Magyarországhoz, a másik
Ausztriához tartozik.
Dalmáciát egyébként kék mezőben
három aranykoronás leopárdfej
szimbolizálja, ez a dalmát címer
már Zsigmond pecsétjén megjelent.
Alatta van a nem túl
egyszerű Szlavón címer.
Kék alapon két hullámos ezüstszalag
jelenti a Drávát és a Szávát,
a felső kék mezőben egy arany csillag
jelképezi a Marsot, és középen,
vörös alapon, egy futó nyest
utal arra, hogy Szlavónia
már a 12. század óta
nyestbőrrel rótta le az adóját.
A másik oldalon felül a horvátok
vörös-fehér kockás címere látható,
amely 1525-ben, II. Lajos
idején jelent meg először.
Alatta pedig a Mária Terézia által
1765-ben megalkotott Erdélyi
Nagyfejedelemség címerét találjuk,
amelyben kék alapon a sas
a magyarokat szimbolizálja,
a Nap és a Hold a székelyeket,
akik 1436-ban kapták ezt az
őrködésükre emlékeztető jelet.
És sárga mezőbe került alul
a harmadik erdélyi ún. államalkotó
nemzet, a szászok hét városát
jelképező hét bástya.
Ezek adták Erdély német nevét,
a Siebenbürgent, vagyis Hétvárost.
Mindezekhez még alul Fiume vizet
öntő korsót tartó kétfejű sasa
csatlakozik, valamint 1915-ben
újdonságként bekerült
a Bosznia-Hercegovinát jelképező
szablyát tartó kar is a címerbe.
Az 1915-ös középcímert
ugyanúgy, mint ezt az elődjét,
oldalról két angyal tartotta, és
felül még a szent korona is rákerült,
és mindazt, amit elmondtam, 1945-ig
minden elemista kisdiáknak álmából
felébresztve is tudni kellett.
1915-ben tehát közös címer már
volt, ami összetarthatta volna
a birodalmat, de a címer nem
idézte elő ezt az összetartást,
mi több, a birodalom
részei szakadozni kezdtek.
Szakadozni kezdtek annak ellenére,
hogy 1916-17 voltaképpen a háborús
sikerek két éve volt az ún.
központi hatalmak szempontjából.
A szerb frontot sikerült felszámolni,
ezt követte 1916-ban, hogy az akkor
háborúba lépett román erőket nemcsak
Erdélyből sikerült kiszorítani,
merthogy oda vonultak be,
hanem megadásra lehetett őket
kényszeríteni, és ez meg is
történt. Mi több, sikert ért el,
döntően a német, de az oldalán
harcoló osztrák-magyar
hadseregrészleg is a keleti fronton,
végül nem szabad elfelejteni,
hogy az egyetlen nagy győzelmet
az olasz hadsereggel szemben
1917 augusztusában aratta
az osztrák-magyar haderő,
némi német segédlettel az oldalán
Caporettónál, ahol sikerült
megfutamítani az olasz erőket.
Apai nagyapámról, a vastag szájú
Nagy Gyurkáról ez a két fénykép
maradt.
Az egyiken a büszke fiatal baka
néz szembe a fényképezőgéppel,
a másikon pedig ő az egyik könyöklő
katona a géppuskások előtt,
valahol itt, az Isonzónál.
Azért tudom, hogy itt készülhetett
ez a kép, mert a leveleiben mindig
arról írt menyasszonyának,
nagyanyámnak, marosvásárhelyi
Györgypál Irénnek, hogy "nálunk
az olasz fronton minden rendben van,
csak odahaza is így legyen".
Ha ez a rendben van azt jelentette,
hogy a frontvonalakat illetően
nem történt semmi, hát akkor
nagyjából jól írta a nagyapám.
Ezen a fronton ugyanis Olaszország
1915-ös hadba lépése óta állóháború
folyt.
Doberdó település meg az Isonzó menti
Gorícia környékén három éven át
1-2 km-es mélységben
mozgott a frontvonal.
De azért nem valamiféle kedélyes
lövészárok-barátkozással telt az idő.
Nagyapám alakulatának,
a 20. honvédhadosztálynak
a kétharmada megsemmisült
az itteni harcokban.
A Szent Mihály hegy, vagyis
a Monte San Michele fennsíkján
álló emlékkő felirata is erről szól:
"ezen a helyen vitézül küzdő
olaszok és magyarok
a halálban lettek testvérré".
A hegy lábánál fekvő településen
pedig a falu egyik végén
egy monumentális olasz
katonai temető van,
a másik részen pedig mintegy 7000,
jórészt magyar hősi halott nyugszik.
És egy furcsa fricska
a történelemtől:
tudják, hogy ki ennek az olasz falu
templomának a védőszentje?
A magyar Árpád-házi Szent Erzsébet.
A templomról jut eszembe: 1916-ban
a koronázása után IV. Károly
utasításba adta, hogy
a legvadabb harcok helyszínén,
itt, a Goricia és Doberdo közötti
út mellett, Visintini faluban
építsenek egy magyar kápolnát
az isonzói csatákban elesettek
emlékére.
Az építkezés el is kezdődött,
de a Monarchia felbomlásakor
félbeszakadt, és csak 2007-ben
fedezték fel a romokat,
és fejezték be a kápolna építését
azok az egyesületek és magánszemélyek
akiknek fontos a kegyeleti
helyek ápolása.
Az olaszok 11 alkalommal indítottak
támadást az osztrák határhegyek
ellen, és az osztrák-magyar csapatok
11 alkalommal verték vissza
a támadásokat. Azokban az
üregekben voltak az ütegek állásai.
Aztán az utolsó isonzói csatában,
Caporetto városkánál, 1917 végén
a központi hatalmak csapatai áttörték
az olasz frontvonalat, és majdnem
Velencéig nyomultak előre.
De ez már meddő győzelem volt.
Mert ugyan az év végére mélyen
bent Olaszországban, a Piave mentén
foglaltak új állásokat a magyar
bakák,
de 1918 őszére újra visszaszorították
őket ide, az eredeti állásaikba,
az Isonzóhoz, és az arcvonal
lényegében felbomlott.
Eközben otthonról már rossz hírekről
írt a vőlegényének Györgypál Irén.
Mire Nagy Gyurka hazatért
a háború végén az olasz frontról,
addigra a Nagyvárad melletti
szülőfalujában már román katonák
állomásoztak.
Egy évvel korábban, 1917 végén,
a caporettói áttörés napjaiban
azonban még nem álltak
rosszul a dolgok a fronton.
Nos, nem álltak rosszul a dolgok,
és ezek egy kicsit animálták
az otthoni közhangulatot is. Ennek
a közhangulatnak nagyon jót tett az,
hogy az öreg császár, Ferenc József
halála után megjelent a fiatal Károly
aki birodalmi szempontból
az I. Károly császár nevet viselte,
a magyar történelemben a IV. Károly
nevet adományozták neki.
Itt, a Mátyás templomban, ezen
a helyen egykor két másik karosszék
állt, amelyek csaknem 100 év alatt
mostanra elég rossz állapotba
kerültek,
úgyhogy elvitték őket restaurálni.
Itt van viszont két párna, amelyek
ugyanahhoz az eseményhez
kapcsolódnak, amelyhez a karosszékek.
1916. december 30-án ezeket
a kellékeket használták az utolsó
magyar király és királyné,
IV. Károly és Zita koronázásán.
Arra a párnára helyezték el
a királynéi koronát, ezen a párnán
pedig a szent koronát hozták be,
nagyon praktikusan csináltak egy
helyet a koronának itt középen,
hogy ne mozduljon el.
Természetesen nagy volt a készülődés
a koronázás előtti napokban:
kiszedték a padokat, Lechner Jenő
tervei szerint az egész templomot
bíborba borították, és a trónusok
fölé is felszereltek egy új csillárt,
ami nem sokkal az esemény
előtt leszakadt.
Nem jó jel egy koronázás előtt.
A magyar történelem utolsó ilyen
szertartásán minden a hagyományoknak
megfelelően történt. És az eseménysor
csúcspontján Csernoch János
hercegprímás és Tisza István, mint
nádor helyettes, itt ahol ma az oltár
áll, megkoronázta Károlyt. Majd
a magyar koronázások történetében
először énekelték el
a magyar himnuszt.
A király után megkoronázták
a királynét is, aki a hagyomány
szerint, mint minden magyar királyné,
hímzett néhány öltést a koronázási
paláston, vagy legalább is úgy tett,
mintha hímezne, és persze itt volt,
egészen pontosan a királyi
oratórium erkélyéről nézte szülei
megkoronázását Ottó, a 4 éves
trónörökös is, a Benczúr Gyula
által tervezett kis ruhájában.
Ami a koronázás után
a templomon kívül történt,
arról már filmfelvétel is
készülhetett. A király,
fején a koronával, vállán
Szent István palástjával,
előbb a Szentháromság téren tett
újabb esküt, majd a Szent György
téren az ország megyéiből hozott
földből emelt, és Kós Károly által
tervezett királydombhoz lovagolt.
Ott a négy égtáj felé suhintott
a kardjával annak jeleként,
hogy minden támadástól
megvédi az országot.
Amikor azonban a király leléptetett
lovával a dombocskáról,
megbillent a fején a korona.
No, ez már a második
baljós előjel volt.
Pedig igyekeztek a túlságosan nagy
méretű szent koronát vattával
kibélelni, hogy ne csússzon le
a homlokáig, de ezek szerint
ez nem sikerült tökéletesen,
mert így meg billegett.
Az igazsághoz tartozik, hogy
IV. Károly alkotmányos
kötelességként végigcsinálta
a fényes koronázási szertartást,
de a háború miatt azt kérte,
hogy a kísérő ünnepségeket
csökkentsék a minimálisra.
A koronázás után, másnap
vissza is utazott Bécsbe.
Nos, megvolt a nagy ünneplés,
megvolt a koronázás,
tehát némileg vígadott az ország,
ez azonban nem jelentette azt,
hogy a belső élet különböző
szintjein javult volna a helyzet.
Ellenkezőleg. Sok szempontból romlás
mutatkozott. Most már minden
élelmiszert, minden közhasználatú
dolgot adagolni kellett,
vagyis jegyrendszert
kellett bevezetni,
és egyre rosszabbá vált
a helyzet a frontokon.
A francia-szerb erő elindult
a balkánon és Szerbián keresztül
Magyarország felé. Amikor ráadásul,
és ez volt Ausztria-Magyarország,
Bécs és Budapest szempontjából
a vég, az olasz fronton az olaszok,
ekkor már francia és angol támogatást
is élvezve, támadást indítottak,
áttörték a frontot, és összeomlott
az olaszországi osztrák-magyar-német
erők egysége. Elkezdődött
a menekülés, ez, mondhatjuk
nyugodtan, a vég kezdete volt.
Nem lehetett mást tenni,
mint szintén elkezdeni
a tapogatózást egy fegyverszünet
irányában, és letenni, befejezni
vereséggel a háborút.
Furcsa dolog történt még
nagyjából a háború közepén:
miközben az Isonzótól meg Galíciából
halott bakák ezreiről hozott
értesítést a posta, és a birodalom
recsegett-ropogott a nemzetiségi
és szociális feszültségek miatt,
a Monarchia két fővárosában
óriási sikerrel, folyamatos
telt házzal játszottak
egy operettet. Ez az operett
a Csárdáskirályné volt.
Igen, egészen 1954-ig
Csárdáskirálynét,
és nem, ahogy ma ismerjük,
Csárdáskirálynőt írtak a színlapokra.
Sőt eredetileg "Éljen a szerelem!"
szerepelt a librettón.
Amikor Kálmán Imre 1914.
májusában elkezdett dolgozni
az osztrák-magyar szerzőpáros
szövegkönyvén, még béke volt.
A háború kitörésekor abba is hagyta
a munkát, és csak 1915. novemberében
mutatták be Bécsben az operettet.
A premier éve, 1915, a katonai
sikerek éve, a gorlicei áttörés
és Szerbia elfoglalása
elhitette a közvéleménnyel,
hogy a háború gyorsan véget ér.
Budapesten azonban, Gábor Andor
fordításában, csak egy évvel később,
1916. november 3-án
történt meg a bemutató.
Amikor Románia hadba lépett az antant
oldalán, amikor az orosz fronton
teret nyert a Bruszilov-offenzíva,
vagyis sorra jöttek a harctéri
kudarcok. De érdekes módon
a hatás mégis ugyanaz volt,
mint a katonai sikerek évében.
A közönség özönlött a Király
Színházba, és ettől kezdve szünnap
nélkül kellett játszani a darabot,
még a nyári szünet alatt is.
A kritika egyébként fanyalgott.
Bécsben az arisztokrácia
kifigurázását kifogásolták.
Budapesten meg a csikós-gulyás
Mariska sztereotípia megerősítését
szapulta a sajtó.
Lám csak, már akkor is!
Pedig a szerzők igyekeztek
igazi dualista darabot komponálni,
hiszen az első felvonás Budapesten,
a második Bécsben játszódik.
A bírálók a zenét ugyan dicsérték,
de már hallhatók voltak olyan
hangok is, hogy ez a dekadens
zenés, táncos darab nem más,
mint, úgymond, a Monarchia
haláltánca.
A közönséget azonban mindez
egyáltalán nem zavarta.
Sőt, azokban az országokban is
hatalmas sikerrel mutatták be
a Csárdáskirálynét, amelyek
hadban álltak a Monarchiával.
Az 1917-es évadban a világ színpadain
összesen 12 ezerszer került színre.
Budapesten még paródiaszínmű is
készült belőle, Csámpáskirályné
címmel.
És a háború után németül,
sőt, oroszul is filmre vitték.
Egy bécsi kritikus szerint az egész
világ két dologtól hangos
...
Több

Személyek

12:53:37

Gavrilo Princip

12:55:13

Ormos Mária, történész szakértő

Kiemelt részek

13:45:22

Magyarország története

12:50:06

Magyarország története: Az első világháború - 33.