Magyarország története - 30. - Út a kiegyezéshez
Gyártási év: 2010 | Adásnap: 2010. április 04.
Időpont: 17:40:12 | Időtartam: 00:25:11 | Forrás: M1 | ID: 970002
Nava műfaj: ismeretterjesztő / oktató műsor 25 perc (Korhatár-besorolás: korhatár nélkül )
Címek Főcím: Magyarország történeteEpizódcím: Út a kiegyezéshezEpizódszám: 30.+-
Műsorújság szerinti cím: Magyarország története
Fő leírás:
A nemzeti ellenállás formái az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után. Passzív rezisztencia. Betyárkultusz. Az 1860-03-15-i megemlékezés és Forinyák Géza temetése. Az októberi diploma. Az 1861. áprilisi országgyűlés. Teleki László halála. A Schmerling-provizórium. Deák Ferenc kiegyezési törekvései. A Cassandra-levél.
Teljes leirat:
MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE
1849, a levert szabadságharc után
egészen természetes volt,
hogy a nemzeti ellenállás
a ruházatban is megjelent,
Ha már máshol, a politikában,
az oktatásban, a sajtóban nem tudott.
A legkézenfekvőbb tiltakozás,
vagy emlékezés 48-49-re
a gyászruha volt. Elsősorban
a hölgyek körében vált szokássá
az 50-es években, hogy feketébe
öltöztek. De üzenete, jelentése
volt a ruhák fazonjának,
szabásának is.
Más országokban akkortájt
az urak frakkot és cilindert,
a hölgyek krinolint viseltek, és a
40-es évek óta már nálunk is
ez volt a módi. Az 50-es években
azonban az európai divattól
eltért a magyarországi. Megjelentek a
jellegzetes magyar nemzeti viseletek
A 60-as években pedig már az ún.
díszmagyar is, bár 1859-ig
a hatóságok falragaszokon tiltották
a Kossuth-ra utaló pörgekalap,
a nemzeti színek, de még a veres
kalaptoll, vagy a körszakáll
viseletét is. És persze amit
tiltanak, az a levert forradalom
után természetesen azonnal
divatba jött. A magyaros dolmány,
a mente és a szalaggal összefűzött
női ruhaderék a nemzeti érzés
és a passzív ellenállás
szimbólumává vált.
Sőt, alkalmanként cifraszűrt is
öltöttek tisztes városi polgárok,
és még polgárasszonyok is. És ha
a piros-fehér-zöld színek együttes
használata tilos volt, hát Petőfi
Piros-fekete dal című versére
utalva a harcokban kiontott vér
vörösét és a gyász fekete színét
egyesítve a ruhák díszítésén
megjelent a vörös-fekete zsinór,
vagy a fekete ruhákon a vörös
gomb és a vörös bélés.
Mint pl. Liszt Ferenc ruháján is.
És máris mindenki értette,
hogy miről is van szó. Az új
divatú ruhadarabok fantázianevei
egyébként az egész magyar történelmet
elmesélték. Megjelent a Lehel-szűr,
a Zrínyi-dolmány, a Kölcsey-mente
és a kihajtott Petőfi-gallér.
Sokan hordták büszkén
a Bach-adminisztrációval dacolva
a Kossuth-szakállat, újra divatba
jött a már a reformkorban is nagyon
népszerű magyar férfi
viselet, a zsinóros atilla,
vagy a Deák-köpönyeg is.
A nemzeti ellenállás szimbolikus
vezetőjének a kortársak
Deák Ferencet tekintették. Deák
az ún. passzív rezisztencia
szimbolikus alakjának számított.
Mit is jelentett ez a passzív
rezisztencia? A politikai elnyomatás
viszonyai között visszavonulni
a családi, szűk baráti kör keretei
közé, nem érintkezni az
államhivatalnokokkal,
a katonatisztekkel,
mindenek előtt nem
vállalni közigazgatási,
vagy igazságszolgáltatási funkciót,
tehát a mindennapi életben is
demonstrálni az ellenállást. Deák
ennek életformájában tökéletesen
megfelelt, hiszen kehidai, Zala
megyei birtokán visszavonulva élt,
miközben nagyon intenzív társasági
életet folytatott, és 1854-ben
Pestre költözött, birtokát eladva,
az Angol Királynő szállóba.
Ez a szobaberendezés az Angol
Királynő nevű szálloda 72-es
szobájának a bútorzata volt.
És amikor 1916-ban bezárták
a szállót, a bútor a Nemzeti Múzeumba
került. Hogy mi olyan különleges
benne? Hát az, hogy az 1850-es,
60-as években ezen a pamlagon,
ebben a székben, ebben
a szobában tervezték meg
a dualista Magyarországot.
Deák Ferenc ugyanis 1854-ben eladta
a kehidai birtokát évjáradékért
gróf Széchenyi Ödönnek, mert
elege volt a gazdálkodásból.
Aztán összepakolta a kedvenc bútorait
és felköltözött velük Pestre,
a Viktória királynő tiszteletére
elnevezett Duna parti szálloda
2. emeletére, a 71-es és 72-es
szobákba. Semmilyen hivatala,
címe, rangja nem volt. Mégis erre
a szobára, és a benne szivarozó,
vagy pipázó joviális öregúrra,
ahogyan a hívei maguk között
nevezték, odafigyeltek a Habsburg
Monarchia nagyhatalmú politikusai.
Innen intézte kiterjedt levelezését.
Itt fogadta politikai elvbarátait,
és aki tárgyalni akart vele, annak
itt kellett Deák Ferencet felkeresni.
Persze előfordulhatott, hogy
barkácsolás közben találták őt
a látogatói. A haza bölcse ugyanis
a szálloda külön engedélyével
az egyik szoba sarkában
egy gyalupadot tartott,
mert pihenésképpen szívesen
foglalkozott famunkákkal.
Sétapálcafejeket, pipákat és
hasonló apró tárgyakat faragott,
amiket aztán szétosztogatott
az ismerőseinek.
Sajnos kevés maradt meg belőlük.
A passzív rezisztencia természetesen
elsősorban eszmény volt,
és nem a társadalom minden tagja
által vállalható mindennapi gyakorlat
Mindemellett ez a passzív
rezisztencia alkalmas volt arra,
hogy tartást adjon a magyar
politikai társadalom tagjainak,
és hogy eszményként megjelenítse
az ellenállás szellemét.
Mint minden eszménynek, természetesen
kialakultak a maga mítoszai is.
Nagyon jól példázza ezt Arany János
ismert verse,
A Wales-i bárdok története.
Amikor 1857-ben Ferenc József
a feleségével, Erzsébet királynővel
az oldalán hosszú országjárásra
indult, hogy megtekintse
a leigázott, néma tartományt,
a látogatás alkalmából felkérték
mások mellett az ország legnépszerűbb
költőjét, Arany Jánost is, hogy írjon
egy dicsőítő verset az uralkodóhoz.
A költő azonban lehangolt
kedélyállapotára hivatkozva
elhárította a kétes megtiszteltetést.
Ennyi az érzelemmentes tény.
És az is tény, hogy 6 évvel
a császári látogatás után megjelent
a Koszorú című folyóiratban
az angolok által 1277-ben leigázott
Wales tartományba látogató
I. Edward angol király története,
A Wales-i bárdok című ballada,
amelyet a cenzúra miatt
Arany nem szerzőként írt alá,
hanem azt állította, hogy ő
csak fordította óangolból.
Ezt a két tényt aztán a romantikus
irodalomtörténet összekapcsolta.
És Arany Jánost valamiféle hősi
pózba állítva azt állították,
hogy A Wales-i bárdokat
tulajdonképpen a császári
látogatásra írta, de persze csak
az íróasztal fiókjának, valamiféle
rebellis dacból. Sajnos azonban
ez a legenda így nem igaz.
Ugyanakkor a bátor, ellenálló költő
legendáját, amire egyébként
Arany igazán nem szorul
rá, némileg árnyalja,
hogy bár a dicsőítő vers megírását
valóban visszautasította,
de ugyanerre a bizonyos 1857-es
császári látogatásra Erkel Ferenc
a zeneszerző-fuvolaművész Doppler
testvérekkel közösen komponált
egy operát, amelyhez, és ez is tény,
Arany viszont írt egy bordalt,
Köszöntődal címmel. Nehéz dolog,
és felesleges is utólag ítélkezni
egy terror alatt tartott nép
költőjének a bátorsága,
vagy megalkuvása felett.
És tulajdonképpen az sem von le
a vers értékéből semmit, hogy
a legújabb kutatások szerint
csak évekkel a császári látogatás
után, mégpedig Széchenyi Einblick
című pamfletjének a hatására íródott.
A koronád legszebb gyémántja
szófordulat pl. egy az egybeni
átvétel Széchenyitől. Mindegy.
A lényeg az, hogy Arany megírta
A Wales-i bárdokat, még jóval
a kiegyezés előtt, és aki olvasta,
annak teljesen egyértelmű volt
a párhuzam Edward király
és Ferenc József között.
Ráadásul az aradi bitófák
után egy évtizeddel
azt az uralkodó képébe vágni,
hogy levágva népünk ezrei
halomba, mint kereszt, hogy sírva
tallóz, aki él, király te tetted ezt,
hát ehhez bizony, ha nem
a látogatásra való felkérés
idejében, 1857-ben írta Arany,
hanem csak 59-ben, vagy 61-ben,
akkor is jelentős költői bátorság,
sőt, vakmerőség kellett.
Ráadásul ez a ballada egy
fantasztikusan jó vers.
A passzív rezisztencia
eszménye befolyásolta azt is,
hogy a közvélemény milyen képet
őrzött meg ezeknek az éveknek
az ismert alakjairól: a betyárokról.
A betyárok olyan szegénylegények
voltak, akik útonállással, rablással
szerezték a kenyerüket,
de a betyárok között találhatunk
olyan volt honvédeket is,
akik a birodalmi hadseregbe való
kényszerbesorozás elől menekültek
a szegénylegények csapatába.
Az persze túlzás, hogy a betyárok
amolyan magyar Robin Hoodként
amit a gazdagoktól elvettek, azt
szétosztották volna a szegényeknek,
hiszen gyakran még a pásztorokat is
megadóztatták, vagyis 21. századi
terminológiával védelmi pénzt kértek
tőlük. De tény, hogy a betyárok
többsége maga is a pásztorkodó
szegénylegények közül került ki.
Ráadásul akadt olyan betyár is,
aki 48-49-ben részt vett a harcokban.
Rúzsa Sándor pl. 1848 októberében
a Honvédelmi Bizottmány mentelmével
csatlakozott a szabadságharchoz
150 fős szabadcsapatával.
És szokatlan gerilla harcmodorukkal
sikereket is arattak.
De a fegyelmezetlenségük miatt
hamarosan feloszlatták az egységüket.
1849 után a harcok egyik
résztvevőjeként ellene is
elfogatási parancsot adtak ki,
mégpedig szokatlanul magas,
10 ezer pengős, azaz
25 ezer forintos vérdíjjal.
Sokáig ennek ellenére
sem sikerült kézre keríteni,
mígnem 1857-ben, nomen est omen,
a Rúzsa nevű mai falu helyén álló
tanyán Rózsa Sándort a keresztkomája
kiadta a pandúroknak.
1868-ban Mária Valéria születése
alkalmából amnesztiával szabadult,
ám rövidesen újra elfogták, amikor
úgy akart kirabolni egy vonatot,
hogy kisiklatta. Ekkor 20 évet
kapott, de megszökött a szegedi
Csillag börtönből.
A kiegyezés után azonban már
szűkült a betyárok élettere.
A konszolidálódó dualista monarchia
nem tűrhette tovább az útonálló
romantikát, ezért megbízták gróf
Ráday Gedeon csendbiztost
a közbiztonság megszilárdításával,
és ő vaskézzel számolta fel
az alföldi betyárvilágot.
554 bűntényt derített fel,
és nem válogatta meg az eszközeit.
Jancsó Miklós szegénylegény párti
filmjében nem is kíméli őt.
Mindenesetre Rádaynak sikerült
rendet teremteni az Alföldön,
Rózsa Sándort is elfogták, és 30
rendbeli gyilkosság vádjával állt
a bíróság elé. A szamosújvári
fegyházban halt meg 65 évesen.
De Móricz Zsigmond még a következő
században is népi hősnek ábrázolta,
és maga állíttatott sírkövet
a betyár hamvai fölé.
A magyar társadalom és a politikusok
előtt 1859-ben nyílt meg újra
a politikai cselekvés tere. Ebben
az évben az Osztrák Császárság
súlyos külpolitikai
presztízsveszteséget szenvedett.
Háborút vesztett Franciaország
és a Sade-Piemonti Királyság
csapataival szemben, elveszítette
egyik észak-itáliai tartományát,
ennek következtében az
államcsőd fenyegette Bécset,
és a birodalom minden pontján
a politikai elégedetlenség
egyre erőteljesebb és hangosabb
formákban jelentkezett.
Így volt ez természetesen
Magyarországon is.
Az 1850-es évek végére szokássá vált,
hogy szép csendesen virágot vittek
a temetőkbe a szabadságharc
mártírjainak a sírjára
a pesti forradalom évfordulóján,
március 15-én.
Nem is volt ebből baj egészen
1860-ig, amikor úgy érezhették,
hogy egy kicsit lazult az önkény
szorítása, ezért a pesti diákság
elhatározta, hogy nyilvánosan
megünneplik március 15-ét.
A kiterjedt titkosrendőri hálózattól
persze időben értesült a rendőrség
a tervről, és a szervezőket,
köztük Táncsics Mihályt is
már előzetesen, március 14.
éjszakáján őrizetbe vették,
és képzeljék el, Táncsicsot
ugyanabba a cellába csukták,
ahonnan a pesti nép azon a bizonyos
12 évvel ezelőtti március 15-én
kiszabadította őt. Másnap aztán
katonai kordon állta útját
a Kerepesi temetőhöz virágokkal
érkező csaknem félezer felvonulónak,
és ahogy igyekeztek a tömeget
kiszorítani a temetőből a katonák,
a szuronyukkal többeket
megsebesítettek. Egy joghallgató,
Forinyák Géza néhány nap múlva
bele is halt a sérüléseibe.
1860. április 4-én itt, a Kerepesi
temetőben temették őt el.
Oda, ahová két héttel korábban,
március 15-én még virággal
indultak néhány százan. Forinyák
Géza temetésére viszont 60 ezer
ember, az akkori Pest-Buda
lakosságának az egynegyede eljött.
Ez volt a szabadságharc leverése óta
a legnagyobb Habsburg-ellenes
tüntetés.
És lám csak, megint egy furcsa
fricska a magyar történelemtől:
Forinyák Géza, a március 15-i
megemlékezések első mártírja mellé,
vele közös sírba temették később
a bátyját, Forinyák Gyulát,
aki viszont valóságos belső
udvari tanácsosként szolgálta
az öccsét áttételesen meggyilkoltató
Ferenc Józsefet.
Ferenc József 1860 nyarán úgy
döntött, hogy a magyar konzervatív
csoporthoz fordul, tőlük kér
programot arra vonatkozóan,
hogy Magyarországon hogyan
lehet a politikai helyzetet újra
konszolidálni.
A magyar konzervatív csoport
dolgozta ki azt a programot,
amelyet aztán 1860 október 20-án
az ún. Októberi Diplomában
meghirdetett az uralkodó.
Az Októberi Diploma Magyarország
számára korlátozott alkotmányosságot
jelentett. Ahogy megjelent a Diploma,
Magyarországon azonnal a sajtóban,
a társasági életben, a nyilvánosság
legkülönbözőbb terein egyre
erőteljesebben jelentkeztek
a tiltakozó hangok.
Éppen ezért az uralkodó néhány
hónappal a Diploma kiadása után
már egy újabb politikai irányváltásba
kezdett. 1860 decemberében
a birodalmi kormány tagjává
államminiszteri minőségben
kinevezte Anton Schmerlinget,
aki visszatérést hirdetett
a birodalmi centralizációhoz.
Ez azonban a magyar liberális
politikusok számára épp annyira
nem volt elfogadható,
mint a magyar konzervatívok régi
típusú, föderatív elképzelése.
Az uralkodó még 1860 őszén ígéretet
tett a magyar országgyűlés
összehívására. Erre 1861
áprilisában került sor.
Nem volt egyetlen politikus sem,
aki komolyan reménykedett volna
abban, hogy lehetőség van a magyar
politikai elit és a bécsi birodalmi
vezetés közötti bármiféle államjogi
kompromisszum kialakítására.
1861. május 8-án reggel fél 8-kor
pihegő küldönc riasztotta pest város
főkapitányát, Thaisz Eleket azzal,
hogy gróf Teleki Lászlót lőtt sebbel
reggel holtan találták
a hálószobájában.
A főkapitány azonnal a helyszínre
sietett, és a városi főorvossal,
valamint egy fegyverszakértővel
és egy fényképésszel megkezdték
a helyszíni szemlét. A főkapitánynak
minden oka megvolt az idegességre,
sőt, a sietségre és az óvatosságra
is, Teleki László ugyanis
az abszolutista bécsi politika
legengesztelhetetlenebb
ellenfele volt. És Kossuth
politikájának megfelelően
az 1848-as alap teljes
helyreállítását követelte
minden egyezkedés előfeltételeként.
Ám közben egy újabb háborúban is
reménykedett, hogy ahhoz kapcsolódva
lehetőség legyen egy új
Habsburg-ellenes felkelés
kirobbantására.
Teleki, mondván, hogy törvény
szerint Ferenc József nem is királya
Magyarországnak, azt
követelte, hogy a további alkuk
megakadályozására az országgyűlés
egy ünnepélyes határozattal
mondja ki a feloszlatását. Ezért volt
határozati párt a Teleki köré
csoportosulók neve. A békülékenyebb
álláspontot képviselő Deákék,
az ún. felirati párt ugyan szintén
a 48-as törvények helyreállítását
követelte, vagyis ahogyan szólássá
vált: ők sem engedtek a 48-ból,
de országgyűlési határozat helyett
a magyar közjog szokásos
országgyűlési egyezkedési
intézményeinek, vagyis az uralkodóhoz
írt felirat betartását javasolták.
Bár az egyezkedés sikerében
ők maguk sem igazán bíztak.
Az országgyűlés állásfoglalását
kialakító vita pedig éppen aznapra:
május 8-ra volt kitűzve. Ám Teleki
már nem mondhatta el a beszédét,
mivel azokra az órákra
már halott volt.
De hogyan halt meg? Vagyis öngyilkos,
vagy politikai gyilkosság áldozata
lett Teleki László? A bűnügyi
helyszínelők részletesen leírták
a szoba berendezését. Az ott
található tárgyakat, a holttest
helyzetét, ruházatát, a vérnyomokat,
sőt, két térhatású fénykép is
készült a helyszínen. A nyomozás
sokak szemében gyanúsan gyorsan
megállapította, hogy öngyilkosság
történt, bár voltak, akik a bécsi
udvar kezét látták Teleki halálában.
Mindenesetre mindenkinek az tűnt
a legjobb megoldásnak, hogyha
lehetőleg minél gyorsabban lezárják
az ügyet, és Telekinek úgymond
a reménytelen politikai helyzet
miatti csalódottságával,
vagy akár magánéleti problémáival
indokolt öngyilkosságként magyarázzák
a rejtélyes halálesetet. Egyébként
a mai kriminológusok többsége is
elfogadja az öngyilkosság tényét.
A Teleki íróasztalfiókjában
megtalált, be nem fejezett
beszédének a szövegét egy hét
múlva a Pesti Napló közölte.
És hosszas vita után július 5-én
az alsóházban számbeli többségben
lévő határozati pártiak, vagyis
Teleki pártja, mai szemmel nézve
mindenképpen meglepetésre
a kisebbségben lévő Deák-párt
felirati javaslatának
az elfogadásához járult hozzá.
Aztán hogy ebben mennyit számított
Teleki halála, az kiszámíthatatlan.
Deák ezekben a feliratokban
a 48-as zászlót emelte magasra,
és hogy a 48-as hagyományok jegyében
Magyarország egyfajta ún.
perszonáluniós státuszt igényel
magának a birodalmon belül,
ami lényegében azt jelenti, hogy
a közös uralkodón kívül nem ismertek
el semmiféle államjogi közösséget
a birodalom ún. másik, nyugati része
és a magyar korona országai között.
Erre mindenki számára világos
volt, hogy az uralkodó válasza
az országgyűlés feloszlatása lesz,
és mindenféle politikai párbeszéd
megszakítása. Erre sor is került.
1861. augusztus 22-én
megérkezett az uralkodói
feloszlató rendelkezés,
ezután a bécsi kormánynak nem
nagyon volt más választása,
mint az autonóm megyei igazgatás
feloszlatása és a rendeleti
kormányzás bevezetése
1861 november elején.
Az ún. Schmerling provizórium, hiszen
így nevezzük ezt az időszakot,
1865 nyaráig tartott. A neve is
mutatja, hogy a hatalmon lévők
maguk is provizórikusnak,
ideiglenesnek tekintették
ezt a kormányzati rendszert.
Schmerling abban reménykedett,
hogy 1-2 éves passzív rezisztencia
után a magyar politikai elit kifárad.
A magyar politikai elit Deák
vezetésével szintén úgy érezte,
hogy mi várhatunk, az idő nekünk
dolgozik, és az a pillanat,
amire Deák várt a provizórium
időszakában, 64 végén elérkezett.
Tulajdonképpen a kiegyezést
előkészítő háttér-tapogatózások
kezdete 1864 decemberére megy
vissza. Deák ún. húsvéti cikke
1865 áprilisában már nem a kezdet,
hanem sokkal inkább a küszöbön álló
nagy politikai fordulat jelzése volt
a magyar közvélemény felé.
Kérdés lehet, hogy mi indította
Deákot arra, hogy 61-ben
azt tartotta feladatának, hogy
az 1848-as program jegyében
a perszonáluniót, Magyarország
önállóságát hangsúlyozza,
1865-től kezdve amellett érveljen,
hogy a birodalmon belül szükség van
a magyar korona és a birodalom
többi része közötti államjogi
közösség elismerésére, szükség van
ún. közös ügyeknek a meghatározására,
közös ügyek kezelésére, közös
államjogi szervek létrehozására stb.
Mi történt ez alatt a néhány év
alatt, hogy ilyen nagyot fordult
Deák véleménye?
Ezt a kérdést sokan feltették
a kortársai közül is.
Pl. az a Kossuth is, aki a 48-as
kormányban Deák minisztertársa volt.
És aki a turini száműzetésben
értesülve Deák kiegyezési tervéről,
megírta híres vészkiáltását, amelyet
Cassandra-levélként tart számon
a történeti irodalom. Biztosan
mindenki ismeri a trójai királylány,
Cassandra történetét, aki, hogy
megkapja a jövőbelátás képességét,
szerelmet ígért Apollónnak.
Aztán meggondolta magát,
és mégsem lett Apollón kedvese.
Az isten azonban, aki akkor már
visszavenni nem tudta a látnoki
tehetséget, azzal büntette a lányt,
hogy a jövőbe láthat ugyan, de
senki ne higgye el a jóslatait.
A magyar történelemben ez a hálátlan
szerep Kossuth Lajosnak jutott,
aki a Deáki terv ellen tiltakozó
levelét 1867. május 22-én írta meg,
és a drámai hangú nyílt levél
a Magyar Újság című lapban
meg is jelent. A levélben Kossuth
összegzi a kiegyezéssel kapcsolatos
ellenérveit. "Tudom, hogy
a Cassandrák szerepe hálátlan szerep
- írja -, de fontold meg, hogy
Cassandrának igaza volt."
Leírja, hogy véleménye szerint
a kiegyezés nem a 48-as jogok
visszaszerzését, hanem azok feladását
jelenti. Ráadásul a nem magyar
nemzetiségek feje felett megkötött
egyezséggel Magyarország bűnrészessé
válik, és a birodalom bármikori
felbomlásakor kegyetlenül
meg fog bűnhődni. Ma már tudjuk,
hogy Kossuth ez ügyben valóban
a jövőbe látott. Hatásos,
szépen megírt levél volt.
Az emberek elolvasták az újságban,
és elgondolkodtak rajta.
De a passzív ellenállásba belefáradt
nemzet 1867-ben már szívesebben
hitt Deáknak, mint Kossuth-nak.
A kiegyezés nagyon sok tekintetben
az 1848-as eszményekre épült.
Mindenek előtt biztosította
Magyarország számára a liberális,
alkotmányos intézményrendszer
zavartalan működését.
Az azonban kétségtelen, hogy
az 1848-as perszonáluniós
elképzelésekről való lemondásra
épült ez az államjogi kompromisszum.
El kellett ismerni ún. birodalmi
közös ügyek létét, a külpolitikát,
a hadsereg-politika legnagyobb részét
és részben a pénzügyeket is.
Ezekhez, mint a nagyhatalmi státusz
elengedhetetlen feltételeihez
ragaszkodott Ferenc József.
Az államélet más területein
azonban kiterjedt belső autonómiát
biztosított Magyarország számára.
A közös ügyekben Magyarország
valóban alárendelt pozícióba került,
vagy maradt, de nem a birodalom
másik felének, mint ahogy azt
korábban általában a történetírás
feltételezte, hanem sokkal inkább
az uralkodói akaratnak. A kiegyezés
pozitívumai mellett legnagyobb
negatívuma talán az uralkodó
ilyen kiterjedt hatáskörének
a fennmaradása volt.
...
Több
Közreműködők:
Földrajzi név:
Osztrák-Magyar Monarchia

Személyek

12:32:51

Deák Ferenc

12:33:07

Deák Ágnes, történész

12:39:55

Rózsa Sándor

Kiemelt részek

12:51:49

Nyílt levél Deák Ferenczhez (Kossuth Lajos ún. Cassandra-levele a Magyar Ujságban, 1867-05-28)

13:45:22

Magyarország története

12:30:22

Magyarország története: Út a kiegyezéshez - 30.

12:33:20

Deák-kúria, Kehidakustány

12:33:41

Deák Ferenc íróasztala

12:36:29

Barabás Miklós: Arany János (metszet)

12:45:53

Teleki László

12:49:10

Josef Kriehuber: Anton von Schmerling [jobbra] (litográfia)