Korlátozott tartalom. Kérjük fáradjon be egy NAVA-pontba a teljes videó megtekintéséhez. A NAVA-pontok listáját ITT tekintheti meg.

Idézet a műsorból.
Fabula
Gyártási év: 1978 | Adásnap: 2014. augusztus 06.
Időpont: 11:35:30 | Időtartam: 00:51:15 | Forrás: M3 Anno | ID: 1932242
Nava műfaj: kulturális / művészeti műsor 51 perc (Korhatár-besorolás: 6 )
Címek Főcím: Fabula+-
Műsorújság szerinti cím: Fabula
Műsorújság adatai: Titok (fekete-fehér, magyar művészeti műsor, 46 perc, 1969) (6) Irodalmi műsor nagy gyerekeknek Ez a műsor ezidáig csak egyetlen egyszer, 1969. február 28-án volt látható. Részlet Vargha Balázs műsorvezető bevezető gondolataiból: "...Sok meglepetést tartogat a Fabula könyvtára, melyet Nektek állítottam össze. Regények, amelyeken sírtam, nevettem, verseskötetek, amelyekből sok verset könyv nélkül is tudok...Bejártam őserdőket, sivatagokat, tengereket egy-egy könyv mellett ülve. Elrepültem régi korok csatatereire. Hajóztam a Mississippin Tom Sawyerrel és Huckleberry Finnel, védtem az egri várat Bornemissza Gergellyel... Ugye ti is éreztétek már, hogy a regény olvasása olyan, mintha mozit néznétek? Jár a szemetek a sorokon, s közben valahol benn pereg a film..." Az új műsor valamennyi alkotója azt szeretné, ha minél több nézője lenne a Fabulának, ha sok-sok gyerek ismerné meg az olvasás adta örömöket." Közreműködõk: Vargha Balázs (forgatókönyvíró); Abonyi Antal (operatőr); Drahota Andrea (szereplő); Garas Dezső (szereplő); Bodrogi Gyula (szereplő); Vargha Balázs (szereplő); Kremsier Edit (szerkesztő); Vargha Balázs (műsorvezető); Vargha Balázs (riporter)
Műsorszolgáltatói ismertető:
1. adás:
M1 - 1984-06-19

Ismétlés:
M3 - 2014-08-06

Műsorújság: A mai műsorunk témája a titok. A műsorban beszélünk olyan titkokról, amit a felnőttek nem mondanak el a gyerekeknek, amit a gyerekek nem mondanak el felnőtteknek, olyan titkokról, amik a természettudósok megfejtésére várnak,olyanokról, amikben a természeti népek hisznek, régi írások titkairól és arról, jó dolog-e titok-tulajdonosnak lenni. A titok változik. Amiről egykor úgy éreztük, hogy a legnagyobb titka életünknek, azon később már csak mosolygunk. A mai műsorban is az irodalmat hívjuk segítségül a legkülönfélébb titkok megértéséhez. Janikovszky Éva, Balázs Béla és Milne írásait Tábori Nóra, Venczel Vera, Madaras József és Bodrogi Gyula tolmácsolásában élvezhetjük.

Tartalom:
Janikovszky Éva: A lemez két oldala című kötetéből részlet (Tábori Nóra)
Milne: Binker (Venczel Vera)
Rosetti kő, Champollion
Diószegi Vilmos: Sámán vallomás (Madaras József)
Balázs Béla: Az igazi égszínkék (Bodrogi Gyula)

Alcím: 22. rész A titok

Eredeti gyártási év: 1978

Szerzők és alkotók:
Adamovics Ilona, Vágó
Bakács Katalin, Maszkmester
Báti Alice, Jelmeztervező
Bendiner Zoltán, Fővilágosító
Czuczi István, Hangmérnök
Juhász Lajos, Felvételvezető
Káplár Ferenc, Vezető operatőr
Kazinczky László, Operatőr
Kis Mihály, Operatőr
Kollányi Gyula, Operatőr
Kremsier Edit, Szerkesztő
Mócsi László, Műszaki vezető
Nagy Sándor, Díszlettervező
Pintér Alinka, Gyártásvezető
Sándor Katalin, Zenei szerkesztő
Schober Gyula, Operatőr
Szabó Attila, Rendező
Szabó Jolán, Rögzítésvezető
Vargha Balázs, Forgatókönyvíró
Vargha Balázs, Műsorvezető

Irodalmi művek:
1. A lemez két oldala - regényrészlet (Tábori Nóra)
2. Az igazi égszínkék - novella (Bodrogi Gyula)
3. Binker - vers (Venczel Vera)
4. Sámán vallomás - publicisztika (Köllői Miklós, Kulcsár Lajos, Madaras József)
Teljes leirat:
Kíváncsi voltam, hogy egyikőtök hogy tud titkot tartani?
Megmondtam neki, hogy mi a mostani műsorunk témája, de kértem, hogy ne mondja el senkinek.
Most hát, megkérdezem, ki tudja, hogy mi a műsorunk témája?
Te se tudod, Jóska?
- Én tudom, de nem mondhatom meg, mert titok.
- Hát, akkor miért mondod meg?
- Én nem mondom meg.
- Hát, megmondtad!
- Nem mondtam én!
- Ki érti ezt?
- Azt hiszem értem, de nem biztos.
- Na?
- Hát, a műsorunk témája a titok.
- És honnan tudod?
Megmondta a Jóska?
- Megindokolta, hogy miért nem mondtam meg? Azért mert titok.
Tehát, tulajdonképpen a műsor témája csak a titok lehet.
- Eltaláltad, valóban.
Úgyhogy az első titkon már túl vagyunk, a műsorunk témája a titok.
De hát, az életünk pici korunktól kezdve körül van véve titkokkal.
Emlékeztek valami olyanra, hogy nagyon kisgyerek korotokban nem avattak be valamibe a fölnőttek?
Vagy mást mondtak, nem mondták meg az igazságot?
- Igen, például mikor azt mondták a szüleim karácsonykor, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, és én elhittem, és ők pedig, teljesen ők csinálták, ők díszítették fel az egészet.
- És te már tudtad?
- Utána igen, mert kilestem a kulcslyukon.
- Igen, hát ez olyan egyszerű titok, amivel mindig próbálkoznak a fölnőttek, de hát, valami másra nem emlékeztek?
Valami egyénire?
- A mi családunkban is volt már ilyen perpatvar.
Anyukám egyszer összekülönbözött az egyik rokonunkkal, én meg szerettem volna kijárni, mert jó emlékeink voltak, jó emlékem volt tőlük, sok dinnyét ettem ott, meg őszibarackot, finomat is, ott egy egykorú gyerek is volt, és avval is szerettem játszani.
Akkor, miután összeveszekedtek, utána nem mentünk, én meg mindig kértem anyukámat, hogy lemenjünk, ő meg nem mondta meg, hogy miért nem megyünk ki, én már sejtettem, gondoltam, hogy ott valami zűr van.
- S te is elhallgattál ezzel a dologgal.
- Hát, mondom, hogy csak sejtettem.
- Nálunk is volt ilyen, de nem teljesen ilyen részű.
Nálunk az volt ugyanis, hogy a Juci néninek nagy hasa volt, vagyis egyszerre csak nagy hasa lett hirtelen, és én megkérdeztem az édesanyámtól, hogy miért van a Juci néninek nagy hasa?
És akkor ő azt mondta, hogy hát, majd máskor megmondom, majd, még ráérünk arra, gyerünk kislányom, gyorsan a boltba.
És evvel el is simult az egész.
- Gyerünk gyorsan a boltba.
Ez még aránylag szelíd ötlet, hogy ne kelljen arról beszélni ami a gyereket nagyon érdekli.
Janikovszky Éva írását halljátok, "A lemez két oldala" című kötetéből.
Marika édesanyja először az osztályfőnök nénivel beszél, aztán pedig a férjével.
- Már megbocsásson Klárika néni, de még valamit szeretnék megmondani a Klárika néninek, mint nő a nőnek, úgy őszintén, ugye, mert vannak bizonyos dolgok, amiket két asszony jobban meg tud egymással beszélni, tetszik engem érteni, ugye?
Szóval, meg akarom mondani kedves Klárika néni, hogy az én kisleányom, a Marika, bár növésre nagy, de hát, mégiscsak egy 11 éves kisleány. Hát, annak bizony még soha eszébe nem jutott, hogy lehetne valami, hogy úgy mondjam különbség kisfiúk, és kisleányok között.
Neki a kisfiúk éppen olyan játszópajtások, mint a kisleányok.
És mikor amikor a múltkor a kedves Klárika néni azt mondta, hogy jövőre úgyis szó lesz a felvilágosításról, vagyis, hát ahogy mondani tetszett, megmondják nekik, de mégsem ártana, ha mi már otthon beszélnénk a gyerekkel arról a dologról, hát én őszintén megrémültem.
És azt is meg kell mondanom, őszintén a Klárika néninek, hogy a mellettem lévő mama teljesen egyetértett velem, hiszen ezek még kisleányok, hát minek megzavarni őket olyan dologgal, ami még meg sem fordult az ártatlan kis fejükben.
Az én kisleányom, a Marika, az még mindig a babákkal játszik.
Igen, és úgy tudja, hogy a gyerekeket a gólya hozza.
Hát, minek ezeket a gyerekeket szexuálisan nevelni?
Inkább szófogadásra, tisztelettudásra nevelni, már megbocsásson a Klárika néni, ne tessék zokon venni, de én nem hagyom ilyesmire nevelni a Marikát, mert mi otthon nem tűrjük a szókimondást, a malacságot és az erkölcstelenséget, mert mi tisztességes család vagyunk.
- És mi van a lemez másik oldalán?
- Jaj, fiam, képzeld mi történt ma!
Marika tanulja az élővilágot.
Egyszer csak azt mondja nekem, mondd édesanya, miért mondják a felnőttek a gyerekeknek azt a hülyeséget, hogy a gyereket a gólya hozza? Így kérdezte.
Hát, képzelheted, hogy fordult velem egyet a világ! Mondom, Marikám, hát hogy volna az hülyeség?
Hát, én is úgy hallottam gyerekkoromban, hogy a gyerekeket a gólya hozza.
Erre azt mondja nekem, hogy akkor az édesanyát is átverték, mert ő már nagyon régen tudja, hogy ez egy hazugság. Mert hogy ő decemberben született, a gólya pedig ősztől tavaszig Afrikában van, ami ide tízezer, vagy nem tudom hány kilométer, merthogy költöző madár, és hogy tudna annyit röpdösni, pláne hogy mostanában, amikor annyi gyerek születik, mert hogy GYES van.
És tudok-e én arról, hogy a gólya egy óra alatt 100 kilométert, vagy mennyit tesz meg?
Hát, mit, mit, mit válaszolhattam volna egy kisleánynak?
Te mit feleltél volna neki?
Mondom neki, hogy Marikám, édes, hát, te nem hiszel az édesanyádnak?
Hát, hazudtam én neked valaha is?
Hát, erre azt mondja, hogy nem, legalábbis erre ő még nem jött rá, de ez akkor is egy hazugság, mert ha a gólya ide is repülne azzal a sok gyerekkel, csak azt nem érti, hogy kerül a gólya csőréből az a gyerek az anyja hasába?
Legalább azt mondta volna, hogy az édesanyja szíve alá!
De a hasába! Hát, hol hall ilyeneket az a gyerek?
Gondolhatod, hogy kapott egy nagy pofont.
Hát, velem nem fog így beszélni!
És azt nem értem, hogy az a rengeteg diplomás tanárnő, ott az iskolában, miért nem tudja megmagyarázni a gyerekeknek, hogy ez a dolog hogy van?
Mert én már nem bírok vele.
(taps)
- Hát ami azt illeti, elég idejétmúlt mama volt ez, aki itt beszélt.
Vagy vannak még ilyen mamák?
Ilyen fölnőttek?
- Hát, igen vannak.
- Vannak.
- És gondoljátok, hogy egyáltalán ez az egész kérdés, ez titok?
- Nem.
- Nem.
- Hát, nem lehet a gyerekeknek mindent elmondani erről?
- Hát, igen, de mindent a maga idejében.
- Ezt hogy érted, hogy a maga idejében?
- Hát, mondjuk még hiába magyarázza a nem tudom, milyen orvosi szakszavakkal a szülő még egy egy éves kisgyereknek, hogy na gyerekem, hát így születik, meg minden. Ott még sokkal jobban beválik az a mese, hogy a gólya hozza a kisbabát.
- Hát, vagy egyáltalán semmit.
- Igen, mondjuk az nem mindig jó.
- Inkább nem mondani semmit, mint tévhitbe hozni egy gyereket.
Hogy a gólya hozza a gyereket.
- És inkább akkor kell mondani, amikor kérdezi a gyerek, és hogy ha mondjuk 3 éves korában elkezdi kérdezni, hogy is van ez, akkor úgy kell elmagyarázni neki, hogy értse is.
És ha mondjuk 12 éves korában, akkor meg lehet hogy komolyabban.
Tehát, korához mérten.
- Mikor én kisebb voltam, akkor anyukámtól megkérdeztem, hogy hogyan születik a kisgyerek, és azt mondta, hogy engem is úgy hozott a gólya, hogy a csőrében, bedobott a kéményen, és akkor én úgy beestem a szobába.
De tovább kérdeztem, hogy az hogy létezik, mikor nincs is luk a plafonon, és akkor azt mondta, hogy majd ha megnősz, akkor elmondom.
- Ez megint csak nem jó megoldás, hogy amikor például lát egy terhes anyát a kisgyerek, megkérdezi, hogy mitől olyan, akkor a szülő például azt válaszolja, hogy vízkórsága van, és fölfújódott a hasa, vagy valami.
(nevetés)
- Hát, fordítsuk meg a dolgot.
Nemcsak a fölnőtteknek vannak titkaik előttetek, hanem nektek is lehetnek titkaitok.
Lehet, hogy esetleg egészen másfélék, mint ez a vízkórság.
- Nekem a szüleim előtt nincsen sok titok, bár mondjuk, ha olyan lány van a kapcsolatban, azt nem nagyon mondom meg, meg ha a suliban verekedés van, de a többit azt meg szoktam mondani mindig.
- Hát, én nem mindig szoktam megmondani, mert azért mégis van amikor az ember jobb, ha megtartja a titkát.
- És mindig tudsz őszinte lenni a szüleidhöz?
- Hát, nem mindig.
- Például, hogy ha tőlem valami olyasmi dolgot kérdeznek, ami a titkommal kapcsolatos, hát, akkor nem vagyok velük őszinte, mert akkor hát, egy picit azért mindig muszáj füllenteni, ahhoz, hogy az én titkom megmaradjon.
Meg azért mégis jó, hogy ha van egy saját titkom, mert voltam úgy például, hogy volt egy titkom, amit elmondtam valakinek, mert azért nem volt olyan nagyon-nagy titok, és aztán elmondta másnak, és nagyon szomorú voltam, meg nagyon letört, de azért mégiscsak jó volt, hogy volt olyan titkom, ami, amit nem mondtam el, ami csak az enyém maradt. És az nekem sokkal fontosabb volt, mint az, amit elmondtam.
- Hadd vesszen a férgese!
(nevetés)
- Én, amikor még kisebb voltam, akkor nálunk úgy volt, hogy a nővérem az sokkal idősebb nálam, és mi hát, nem vagyunk olyan jó viszonyban, és mindig, amikor még kislány voltam, még babáztam, mindig azt képzeltem, hogy van nekem egy egész kis húgocskám, akivel tudok játszani, és tulajdonképpen azzal osztottam meg a titkaimat, az volt az én barátom.
Mert a testvéremnek nem nagyon mondhattam el.
- Mi volt a neve?
- Hát, nem, nem neveztem el, csak olyan kis lánykának hívtam.
- A Micimackó szerzője írt verset egy kitalált, nem létező, titkos, igazi jó barátról, Binkerről.
- Binker, mert én így nevezem, az én titkom ám.
Neki köszönöm, hogy sosem üres a szobám.
Otthon játszom, vagy ülök a lépcső szőnyegén, bármit teszek, mindig együtt vagyunk, ő meg én.
Ó, apuka okos, ő okos igazán, és anyuka jó, az én anyukám.
És dada, az dada, és vigyáz is rám.
De ők nem láthatják Binkert.
Binkert én tanítom szólni, és folyton beszél.
Olykor szeret sivítani, furcsán, mint a szél.
Olykor pedig ordítani, és helyette én ordítok, mert torokfájós kissé a szegény.
Ó, apuka okos, ő okos igazán, és anyuka mindent tud, az én anyukám.
És dada, az dada, és vigyáz is rám.
De ők nem ismerik Binkert.
Bátor, mint az oroszlán, ha réten fut velem, bátor, mint a tigris, nem fél a sötétbe sem.
Bátor, mint az elefántok, sosem sír, csak egy okból, mint más, ha a szappan a szemébe megy.
Ó, apuka okos, ő olyan "apuka", és anyuka párját nem találjuk a földkerekségen, és dada, az dada, de ők nem olyanok, mint Binker.
Binker nem falánk, de enni egyet-mást szeret.
Így ha kapok mandulát, vagy szultánkenyeret, kettőt kérek, mert ő is kér, és számára én eszem meg, mert gyenge fogú kissé a szegény.
Aput nagyon szeretem, de nem játszik soha.
Anyut is, de ő meg néha elmegy máshova.
S dadust, mikor fésülni jön, sosem kedvelem.
De Binker mindig Binker, és mindig itt van, velem.
(taps)
- Venczel Vera ahogy a verset mondta, én úgy éreztem, hogy átváltozott, kisgyerekké.
Ti is úgy éreztétek?
- Igen.
- De hány évessé?
- Öt, hat.
- Hat éves, óvodás.
- Nagycsoportos óvodás.
- Óvodás, mert még fésülni kell.
- Szóval alig-alig általános iskolásnak?
- Nem iskolás még.
- Hat éves.
- Nagycsoportos, vagy középsős.
- Olyan középső- és nagycsoportos.
- Aztán akkor ezek a képzelődések már abbamaradnak?
- Nem, nem hiszem.
- Ti szoktatok még képzelődni?
- Igen, néha.
- De miről?
- Más irányba terelődnek a gondolataink.
- Például?
Rögtön nagy hallgatás.
- Hát, esetleg arról képzelődhet valaki, hogy mi akar lenni nagy korában, mit fog csinálni majd.
Mondjuk valaki pilóta akar lenni, hogy ő most repül, meg hogy ha katona, akkor most ő lövöldözi a fritzeket a II. Világháborúban.
Szóval akármit.
De már nem arról, hogy mondjuk van egy kis barátja akivel ő elkezd beszélgetni, szóval már nagyobb korában mindenkinek megvannak a társai, és nem annyira talál ki.
- És még titkosabb képzelődések?
Ki volna most hajlandó elmondani egy egészen nagy titkot?
Amit még soha, senki nem tudott.
- Akkor az már nem titok.
(nevetés)
- Vállalkozik valaki?
Ugye? Az igazi nagy titkok, azok nem valók a televízió nyilvánossága elé.
- Világos.
- Így van!
- De olyasmit, ami régen titok volt, akárkinek szívesen elmondasz.
Óvodáskori titkaidat, igaz?
Mondj egyet!
- Hát, például mikor mi a, én legalábbis nem jártam óvodába, minálunk tanyán nem volt óvoda, hanem úgy a szomszéd kisgyerekkel beszélgettünk, és akkor felhoztunk egy dolgot, hogy találtunk egy régi fazekat kint hátul a kertben, és akkor mi ezt eltitkoltuk, mert olyan érdekes minták voltak belevésve, és akkor úgy annyira eltitkoltuk, hogy ebben valamikor valakinek egy régi dolga lehetett, elkezdtünk ott fantáziálni a végén, és féltünk úgy megmondani a szüleinknek, hogy mi abba dugtunk is el értéktárgyakat, például elcsórtunk az asztalról cukrot, vagy valami mást, és akkor eldugtuk benne, és akkor elővettük, és megettük.
És utána persze megtudták a szülők, megmondtuk később.
- Változik. Amit úgy érezzük, hogy a legnagyobb titka életünknek, azon később már csak mosolygunk, túlmentünk rajta.
Mert nemcsak növünk, hanem fejlődünk is.
A régi titkokról lekerül a pecsét, csinálunk magunknak új titkokat, talán veszedelmesebbeket, meredekebbeket, mint a régiek.
- Ágnes is most már nyugodtan beszélt kettőjük hajdani titkáról, a televízió nyilvánossága előtt.
Lehetséges Ági, hogy ez a ti leletetek valóban egy régészeti lelet? Miből volt ez a fazék?
- Ez egy érdekes, zöldes-sárgás színű fémből volt.
- És miféle vésetek voltak rajta?
- A tetején, a szája táján ilyen cikkcakk volt, és az alján pedig egy emberi arc.
- Azért kérdezem ezt, mert a régészeti leletekből nagyon sok titok is kiderült az idők folyamán.
Sok olyan szöveg volt, amit előbb nem tudtak megfejteni.
Például az egyiptomi föliratokon ismertek olyan kép-, és jel sorokat, amikről azt sem tudták biztosan, hogy valóban írás-e ez, egészen addig, míg a Champollion nevű francia nyelvész meg nem fejtette az úgynevezett rosette-i követ.
Itt láthatjátok a monitoron.
Ezen három szöveg volt egymás alatt, egy egyiptomi hieroglif szöveg, egy egyiptomi népi írású szöveg, és görög szöveg. Valószínű volt, hogy párhuzamosak egymással ezek a szövegek tartalmukban is, de amíg nem tudták, hogy mit jelentenek a jelek, addig nem tudták elolvasni egyiptomi nyelven.
És amíg nem tudták elolvasni, addig nem tudták, hogy mit jelentenek a jelek.
Champollionnak az tűnt föl, hogy ebben a szövegben egyes jelcsoportok be vannak keretezve.
És valószínűnek tartotta, hogy ez a bekeretezés valami tiszteletadás, valami személynévhöz kapcsolódik.
És a személynevek adhattak kulcsot, mert hiszen a személynév az nem változik a másik írásba áttéve.
Ezért megkereste a görög szövegben az ennek megfelelő részt, és ott találta Ptolemaiosz nevét, akinek a nevét ti is el tudjátok olvasni talán, cirill betű ismeretetek alapján, de ha ez Ptolemaiosz, akkor a bekeretezett hieroglif szövegből is Ptolemaiosznak kell kijönni.
És csakugyan, le lehetett úgy olvasni, hogy ez a négyzet ez "pé", ez a fél, kettévágott kör ez "té", ez a hurok, ez két fél magánhangzó, vagy vagy fél mássalhangzó, az egyiptomi nyelv ugyanis nem ismert magánhangzókat, csak mássalhangzókat, amit mi "u"-val, és "a"-val tudunk visszaadni, mert mi viszont fél mássalhangzókat nem tudunk írni.
Ez az oroszlán, ez az "el", ez a jel, ez az ujja vasaló, ez az "en", és itt ez a két késféle, ez két "i", szintén ilyen "jé"-féle, mássalhangzóféle hang, és végül ez a hajlított kampó, ez az "esz".
Jobbról-balra olvasva kijön ezekből a betűkből a Ptolemaiosz.
És azóta már rengeteg egyiptomi szöveget ki tudtak olvasni, de vannak olyan régi írások, amelyek még mindig megfejtésre várnak.
Például az úgynevezett phaisztoszi korong, amit Kréta szigetén találtak.
Láthatjuk itt, hogy csigavonalban halad belülről kifelé jelcsoportok sora, és ezek ilyen keresztvonalakkal bizonyos csoportokba vannak szakítva, öt, vagy négy, vagy három jel.
És ezek mind ábrázolnak valamit, ez például egy tenyér lehet, ugye, hogy ha megnézzük, de lehet, hogy nem az.
Ez viszont valószínű hogy az a kikészített bőrnek a jele, amit bőrüzleteken még mindig látunk.
Nagyon sokan megpróbálkoztak a megfejtésével, eddig még nem sikerült rábukkanni, bár úgy tudom, hogy magyar kutatók most már nagyon közel állnak a phaisztoszi korong rejtélyének a megfejtéséhöz.
A Földnek sok táján ma is élnek természeti népek.
Az ő hitük szerint minden jelenség mögött, ártó, titokzatos hatalmak vannak, akiknek a haragját varázslással lehet kiengesztelni.
Diószegi Vilmos néprajzkutató 25 évvel ezelőtt járt Szibériában, és ott interjút készített egy sámánnal. Ezt a sámán vallomást fogjátok hallani Madaras József előadásában.
Hiteles a zene is, a sámánének, amit hallotok, és képben is megjelenítjük a leírások alapján, hogy milyen volt a sámánnak, és segédjének varázstánca.
(dobolás)
- Amikor sámán lettem az úgy volt, hogy belebetegedtem.
Előbb a fejem kezdett fájni, aztán a kezeim.
Holdtölte táján még most is hasogatja a fejemet.
Három évig betegeskedtem.
Közben jártak hozzám a szellemek.
Amikor aludtam, a nyelvem énekelt.
Sámánéneket mondott.
De én semmit sem tudok.
Amikor felébredtem, az apám, anyám, húgom mondta, éneket mondtál álmodban, sámánéneket.
Néhány nap múlva megkönnyebbedtem.
De három-négy hónap múltán megint elővett a baj.
Fájt megint örökké a fejem, mikor meg aludtam, a nyelvem újból sámánéneket mondott.
Ez három-négy hónaponkint így ismétlődött.
Az ember csak szenved, szenved.
Amikor pihenne vagy aludna, a nyelve mindig énekel.
Az éneket az ember nem tudja ám, mert azokat a szellem mondja.
A szellemek azonban nem egyformán énekelnek.
Huszonhét éves voltam, amikor a szellemet hallottam énekelni.
Énhozzám egy kicsi-kis szellem jött.
Végre nem volt erőm tovább szenvedni, engedtem a szellem kívánságának, beleegyeztem, hogy sámán leszek.
Egészen megváltoztam, amikor azzá lettem.
Leterítettem egy szarvasbőrt a földre, fejem ráhajtottam a rénszarvas nyergére, és így aludtam.
És álmomban gajdoltam a sámán éneket, berepült a szájamba, akkor sámánéneket kezdtem mondani.
"Dobom gúnyám már elkészült óroj ím e helyen már elkészült óroj ím e helyre óroj jöttem kérni óroj ím ez évben óroj zöld hónapban óroj dobom gúnyám már elkészült óroj révülgetek rejtezgetek óroj útra kélek útra kélek óroj szavam szólván révülgetek óroj".
(sámánének, dobolás)
- A sámán tánca ájulással, egy napig tartó, vagy több napos eszméletvesztéssel végződött.
Próbáljuk meg közösen értelmezni amit itt láttatok, és hallottatok.
Ráértetek gondolkodni rajta, míg táncolt a sámán.
- Ez egy hisztérikus dolog volt, vagy pedig ez ilyen törvényes agybaj.
(nevetés)
- Hát, mit gondoltok?
- Énszerintem ennek valami támogatása volt, hogy így nagyobb tekintélye van mint a többi törzstagnak. Szóval így be is képzelte, hogy most ő a legnagyobb a törzsben, ha ezt csinálja.
- Hát, az biztos, hogy sámánnak lenni az hatalom, mert ő a közvetítő a titokzatos hatalmasságok, és a törzs tagjai között.
- De hát, ő hitt is abban, amit csinált.
Amikor ott ugrabugrált, akkor ő tényleg hitt benne, hogy akkor ő most közvetít.
- Ennek hagyományai vannak.
- Hát, persze, hogy hitt abban.
De hát, ő azt mondja, hogy először beteg volt, és aztán három évig szenvedett betegségben, és csak aztán "vállalta el" a sámánságot.
- Tehát, akkor itt a szellemek üldözték szinte, hogy csak akkor engedik el a betegségét, hogy ha ő elvállalja a sámánságot.
- Igen. És hát, vannak ilyen szellemek?
- Nincsenek.
- A képzeletében biztos.
- A természeti népek hiedelmében ez megvolt, és megvan ma is, hogy, ugyanúgy mint az ősközösségeknél is, voltak ezek a rítus táncok.
- Hát, persze!
De hát ő azt mondja, hogy beröpült a kismadár a szájába, és akkor a nyelve énekelt.
Ő nem is tudott róla.
- Hát, abban a huzatos sátorban!
(nevetés) Abban a huzatos sátorban lehetett szellő is.
- De hogy ha valaki megbetegszik, akkor az törvényszerű, hogy egyből sámán lesz?
- Hát, nem biztos, hogy rögtön.
De hát, honnan tudott énekelni? Hogy ha ő se tudott róla, hogy énekel?
Mégiscsak a szellemek?
- Hát nem, hanem amikor biztos kisebb korában, vagy valamikor valaki megbetegedett, és az énekelt.
- És azt ő hallotta bárhol, és a tudatalattijában, lázálmában kijött ez az ének.
- Extázisban volt.
- Transzba esett.
- Hát, a néprajzkutatók azok így próbálják magyarázni, hogy csakugyan betegség is, valamilyen betegség is közrejátszik abban, hogy valaki sámánná lesz.
De ahogy mondtátok, a hagyomány elevenedik meg akkor a betegségében, és amit ő kisebb korában hallott, mint sámánéneket, az az ő sámánéneke lett, amikor már elvállalta a sámánságot.
- És miért nem akarta rögtön elvállalni? Büntetésnek érezte?
Vagy annyira húzódozott tőle, három évig várt vele?
- Félt talán.
- Hát, félt tőle. Hát, látjátok, hogy elájul, majdnem holt-eleven lesz a tánc után.
Hát, az nem könnyű mesterség!
De aztán mégis elvállalta, és úgy érezte, hogy akkor ő kapcsolatba lépett a szellemekkel, és ő folytatja ezt a mesterséget.
- Volt valami színészi képessége, azért úgy látni.
- Hát, persze! Persze! Hát, mi úgy mondjuk, hogy színészi képesség, ők úgy mondják, hogy földöntúli erő.
De emlékeztek arra, amit Arany János ír, hogy "száll a madár ágról-ágra, száll az ének szájról-szájra"?
- Igen.
- Hát, itt is ott van a madár.
Arany János is egy ilyen madárról ír.
Tehát, nagyon sok mindent meg tudunk magyarázni a sámánság mesterségéből, a sámán szokásokból, a természeti népek hiedelméből.
De hát, hasonlóan nagyon sok mindent meg tudunk magyarázni a természet egyéb titkaiból is. Mit gondoltok?
Hány év múlva jöhet el az az idő, mikor már a természetnek minden titkát ismerik a tudósok?
- Hát, szerintem ez soha nem lesz.
- Nem jön el.
- Nem fogják minden titkát ismerni.
- Nem?
- Sokára. Nagyon sokára.
- Nem! Nagyon sok titka van, és a tudósoknak egyáltalán az életükben nem tudnak megismerni egy titkot sem.
És majd a jövő nemzedékek?
- Nem, nekik biztos mindig újabb és újabb titkok merülnek fel.
- Nem, mert mindig új titkok vannak.
- És akkor még arra is idő kéne, amíg azt kiderítik. És akkor jön új.
- Szóval ez a végtelenségig így megy.
- Itt van konkrétan az emberi agy, például. A mai tudomány állása, tehát a mai tudomány állás szerint még nem fölfedezhető, és nem is lehet fölfedezni, mert akkor már fejlettebbnek kellene lenni, mint a saját agyunk, és ez nem valószínű.
- Tehát, a titkok mögött megint csak titkok vannak. Mint ahogy Thomas Mann írja a József regényének az elején, hogy "ha visszapillantunk a múltba, ott is titkok vannak, ha megfejtünk valamit, a mögött megint egy titok van", tehát bármilyen emberi vizsgálódás, akár a múltnak, akár az ember természetének, akár a társadalomnak, akár a természettudománynak a vizsgálata, sohasem érhet véget, a titkok mögött mindig új titkok vannak.
Csak éppen nem szellemek ezek a titkok.
A szavaknak általában nem egy jelentésük van.
A titok szónak meg éppen nagyon sok.
Beszéltünk itt olyan titkokról, amit a fölnőttek nem mondanak el a gyerekeknek, olyanokról, amiket a gyerekek nem mondanak meg a fölnőtteknek, olyan titkokról amelyek a természettudósok megfejtésére várnak, olyan titokról, amit a természeti népek hisznek, aztán régi írások titkairól, aztán nem beszéltünk még titkos szerződésekről, titkos tárgyalásokról, meg sokféle más titokról.
Jutka mondott érdekeset. Azt mondta, hogy valami olyan könnyű fajsúlyú kis titkát elmondta, de maradt még az igazi.
És milyen jó dolog titok tulajdonosnak lenni.
Ti is így gondoljátok?
- Igen.
- Például nekem az osztályban elég sokan rám bízzák a titkukat, szerelmi titoktól kezdve nagyon sokfajtát, és úgy én is magamnak kiválasztok egyet, és egy kis titkot elmondok neki, kipróbálom, hogy továbbadja-e, vagy visszajut-e hozzám, mert hogy ha visszajut, akkor soha többé nem mondok el másnak már titkot, és úgy jól esik hallani, ahogy mondják, hogy én most ezt nagyon szeretem, de ne mondjam el senkinek.
Szóval szerintem nagyon jó hallgatni egy titkot.
- Vannak kisgyerek korunknak olyan titkai, amikről később nem is tudjuk pontosan, hogy megtörténtek-e igazán, vagy csak álmodtuk őket.
Ilyet írt meg Balázs Béla, "Az igazi égszínkék"-ben.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, Kalmár Ferkó.
- Ez a Kalmár Ferkó nem volt jó tanuló. Édesanyja özvegy volt, szegény mosónő. Volt Ferkónak egy kosara. A hátára tudta venni, mint egy hátizsákot. Ebbe a kosárba rakta bele az édesanyja a kivasalt fehérneműt. Finom, rózsaszín papírost tett az ingek közé.
Végül az egészet letakarta egy törülközővel, aztán felírta a címet egy cédulára. A cédulát Ferkó kezébe adta, akkor Ferkó elindult, csak úgy gyalog és mire hazaért, mindig késő este lett. Ezért sohasem ért rá a másnapi leckéjét rendesen megtanulni.
Novák tanító úr pedig büntetésül az utolsó padba ültette, balra a kályhától, ott volt a szamárpad. Három napig ült Ferkó ott egyedül és nagyon szégyellte magát, mert a fiúk rögtön elmondták a lányoknak a dolgot. A negyedik napon azonban Cser Karinak nem volt meg a számtanfeladata és a földrajzból egy hangot se tudott.
Ráért volna tanulni, mert neki nem kellett fehérneműt kihordania.
Minden nap három órakor elment hozzá a házitanító és vele együtt megcsinálta a leckét. Éppen akkor mégsem tudott semmit.
Novák tanító így förmedt rá.
Nem szégyelled magad?
Takarodj rögtön a szamárpadba Kalmár mellé.
Akkor Cser Kari sírva összecsomagolta a könyveit, füzeteit, és a festékkészletét.
Kalmár Ferkó pedig mélyen lehajtotta a fejét s a pad alá nézett, mert hogy akkora szégyen őmellette ülni. Olyan bűnösnek érezte magát, hogy Kari kibékítésére tenni akart valami kedveset.
Te, Kari, súgta. Festek neked egy szép képet, három fával és piros virággal az ablakban.
Odaadhatod Dán Zsuzsikának.
Kalmár Ferkó ugyanis tudott egy szép képet festeni, csak egyet.
Azt a nagybácsikájától tanulta, aki mázoló volt. Tudott festeni egy házat, mellé három fát meg egy kerítést és kék eget föléje.
Ezt tudta, ha kapott hozzá festéket, mert neki festéke egyáltalában nem volt. Cser Kari odasúgta neki, kölcsönadom a festékemet, festhetsz nekem egy képet, ha nem mondod meg senkinek, hogy te festetted.
Ferkó megörült és így válaszolt.
Becsületszavamra mondom, hogy senkinek nem szólok róla.
Amikor délben kijöttek az iskolából, Cser Kari vett egy ív igazi, vastag, legfinomabb rajzpapírt és titokban odaadta Ferkónak, aki a papírral és a festékkel hazaszaladt.
Dobogó szívvel nyitott ki a szép, nagy festékesdobozt.
Azt volt ám a szép!
Tele a legfinomabb festékekkel.
Kármin és indiai vörös és égetett sziéna és okkersárga és gumigutti és bronz és ezüst és arany.
Hanem csak egy kék festék volt közte, egy berlini kék és már az is egészen lyukas volt a közepén.
Olyan volt, mint egy kék gyűrű.
De hogy a képre eget fessek vele, még elég lesz, gondolta Ferkó.
Előszedte hát az ecseteket és nekilátott a munkának.
Nemsokára elkészült a kép, kivéve az eget, de akkor édesanyja beszólt a konyhából.
Ferkó, gyere csak! Fehérneműt kell elvinned, itt a cím.
Ferkó nagyon megijedt, mert a cédulán Dán Zsuzsiék címe állt. Eddig még sohasem vitt oda fehérneműt.
Zsuzsika mamája megszámolta a ruhákat és pénzt adott érte.
Ferkó észrevette, hogy egy pengővel kevesebbet kapott, de szégyellt szólni. Édesanyja azt hitte, hogy Ferkó az úton vesztette el a pénzt és úgy megharagudott, hogy megverte a fiát.
De Ferkó nem mondta meg, hogy mi történt, hiszen Zsuzsika mamájáról volt szó. Ahogy a verésnek vége volt, azonnal futott a képhez, hogy most már végre megfesse az eget.
De a lyukas berlini kék eltűnt.
Ferkó úgy félt a másnaptól, hogy aludni sem tudott éjjel.
Nyitott szemmel feküdt és forgolódott az ágyban. A Hold világosan sütött be az ablakon és a szoba kísérteties látványt nyújtott. Édesanyja nyöszörgött álmában.
Ekkor Ferkó, hirtelen valami kéket pillantott meg a padlón.
A festék gondolta. Ekkor a kék folt megmozdult. Kétszer körbefutott és eltűnt a szekrény alatt.
Egér volt. Kék egér.
Na most már tudta Ferkó, hová lett a berlini kék. Az egér felfalta és egészen belekékült.
És most már azt is tudta, hogy a festék véglegesen és visszavonhatatlanul elveszett.
Mert az egér gyomrából hogyan szedje vissza? Mit mondjon holnap az iskolában?
Másnap reggel szomorúan ment, mendegélt az utcán a könyveivel a hóna alatt, maga se tudta hová.
Lassan bandukolt, egyre messzebb.
S a végén kijutott a városból egy rétre. Egyszer csak meghallotta a déli harangszót. Szíve nagyon nehéz lett, mert most már haza kellett mennie. Festéket nem talált, de iskolába se volt.
Mi lesz ebből? Sóhajtotta.
Ejnye Ferkó! Hát miért nem szeded le ezeket a virágokat, hogy festéket készíts belőlük?
Az iskola pedellusa állt előtte.
Ferkó el akart futni, de a pedellus nagyon barátságosan mosolygott.
A rét óriási, gyönyörű kéknél kékebb virágokkal volt telis-tele.
És miért nem voltak előbb is itt, ezek a virágok?
Mert ezek olyan virágok, hogy éppen csak délben virítanak és csupán egyetlen percig.
Siess hát azzal a csokorral!
Mi a neve ennek a virágnak?
Ennek a neve, igazi égszínkék, felelte a pedellus.
De most siess haza, anyád észre ne vegye, hogy lógtál az iskolából.
Novák tanító úrnál majd én elintézem a dolgot.
Ebéd után előszedte az igazi égszínkéket a lépcső alól s a virágokkal és a konyhaszekrényből kicsent pohárral felsurrant a padlásra. A padlás nagyon szép hely volt. Anya fehérneműi hosszú-hosszú köteleken száradtak a levegőben és úgy lengtek a léghuzatban, mint száz lengő fehér zászló. Az egész olyan volt, mint valami nagy, fellobogózott vitorlás hajó. Idehozta hát Ferkó az igazi égszínkéket s letelepedett egy gerendára. A poharat a térde közé fogta s a kék kelyhek nedvét a pohárba facsarta. Ahogy édesanyja a fehérneműt csavarja ki, úgy csinálta gondosan, hogy minden csöpp kijöjjön a virágból.
Ekkor egy csöpp a nadrágjára esett és kék folt maradt utána.
De a folt nem volt nagy és alig észrevehető a többi között.
A kék folyadékkal megfestette az eget a ház, a kerítés és a fák között. Százszor szebb lett, mint a berlini kék.
Egészen olyan kék volt, mit az igazi kék.
Ferkó örömében fél lábon ugrált.
De egyszerre csak meghallotta édesanyja hangját.
Fehérneműt kellett kihordania.
Ferkó másnap nagyon büszkén ment az iskolába.
Mindjárt odaszaladt Cser Karihoz.
Elhoztam a képet, de gyere hátra a sarokba, a kályha mögé, mert ez nagy titok.
Elhoztad a berlini kéket is?
Kérdezte Kari útközben.
Azt, nem. Felelte Ferkó pirulva, de helyette igazi égszínkékkel festettem.
Sokkal szebb és drágább, mint a berlini kék.
Te közönséges, hazug fráter vagy!
És tolvaj is vagy!
Mit beszélsz itt összevissza a szép égszínkékről, hiszen ezen a képen egyáltalán nincs is kék szín!
Ez az ég nem is kék! Ez nem is ég, egyáltalában!
Mert most az ég felhős, de mindjárt ki fog derülni és akkor szép kék lesz.
De Cser Kari nem hitt neki.
Feladta a berlini kék dolgában.
Novák tanító úr nagyon megharagudott.
Levelet írt, amelyet Ferkónak haza kell majd vinnie az édesanyjának.
Amikor a tanításnak vége volt, lassan és szomorúan mendegélt.
Ekkor futó lépéseket hallott a háta mögött.
Ferkó! Kalmár Ferkó! Várj!
Ferkó megfordult.
Dán Zsuzsa ált előtte.
A mamám küldi a te mamádnak ezt a pengőt, mert a múltkor rosszul számolt és keveset adott a fehérneműért.
Amikor a pénzt átnyújtotta Ferkónak, meglátta a kezében a képet.
Nézd csak! Hisz ez mozog!
Itt felhők vannak!
Eloszlanak és most feljön egy kis napocska! Jaj, de csodaszép!
Egészen olyan, mint az igazi ég!
Persze, hiszen az igazi égszínkékkel festettem.
Aztán megígértette Zsuzsikával, hogy a nagy titkot nem adja tovább, és elbeszélte, hogyan jutott ehhez a festékhez.
Neked adom a képet, de senkinek sem szabad megmutatnod és a titkot se áruld el senkinek, mert akkor mindent elvesznek tőlünk.
Jól van! Szólt Zsuzsa komolyan.
Titkos szövetséget kötünk.
Alig hogy ezt kimondta, hát arra jött Cser Kari, mert ő is errefelé lakott.
Ma feladtam a Kalmárt, ellopta a berlini kékemet.
Menj a pokolba! Kiabált Zsuzsi és grimaszt vágott feléje.
A kép, amit eldugtál, az enyém, mert az én festékemmel festette.
Ökör és szamár vagy pörölt Zsuzsa, és nem tudsz semmit!
A Ferkó egészen más festékkel festett, de az a mi titkunk.
Mert mi titkos szövetséget kötöttünk.
Te pedig menj a pokolba!
Mialatt így veszekedtek egymással, a képen a felhők eloszlottak és a kis ég egészen tiszta lett. A kis nap pedig olyan fényesen sütött, hogy átvilágított a kötényen.
Cser Kari meglátta.
Bezzeg, sajnálta már, hogy nem hitt Kalmár Ferkónak ott az osztályban, a kályha mögött.
Ezért így szólt.
Én tudom az egész titkot.
Ha engem is bevesztek a titkos szövetségbe, akkor nem fogom senkinek se elárulni és Novák tanító úrnak megmondom, hogy Kalmár visszaadta a berlini kékemet. De ha nem vesztek be, akkor feladlak mindkettőtöket.
Mit lehet tenni?
Titkos szövetséget kötöttek és megbeszéltek egy jelet is.
Zsuzsika az iskolatáskájába dugta a képet és aztán mind a hárman hazamentek. De Zsuzsa képével baj történt még aznap.
Zsuzsa bezárta a gyerekszoba ajtaját és elővette a képet az iskolatáskából.
Megtekintette az igazi égszínkéket a házacska fölött.
Kis fehér felhők tornyosultak rajta és összetorlódtak.
Hirtelen elsötétültek a fellegek és az ég mennydörögni kezdett.
És tűzpiros, apró vad villámok cikáztak át az égen a ház fölött.
Zsuzsa rögtön észrevette, hogy nincs a házra villámhárító festve.
Ragyogó fénycsóva a fekete fellegek közt. Dörrenés, becsapott.
A tető lángba borult. Kicsiny, piros lángokba. A következő pillanatban a rajzpapír tüzet fogott és az egész kép elégett Zsuzsa szeme láttára.
Másnap a titkos társaság megbeszélte, hogy ülésre jönnek össze a Városligetben, a szökőkútnál, a törött padon, mert a helyzet nagyon komoly volt.
Zsuzsa keservesen sírt, de Cser Kari még le is szidta.
Ferkó nagyon elszomorodott.
Csöndesen sírni kezdett.
Hirtelen megvillant valami a nadrágján. Odanézett és azt hitte, hogy egy könnycsepp, de nem volt nedves. Akkor Ferkó megtörölte a szemét és jobban megnézte.
Egy csillagocska volt, az igazi égszínkék kicsiny kék foltján.
Akkor csöppent a nadrágjára, amikor a virágok levét a pohárba sajtolta.
Most hát a nadrágján a többi folt között egy kis égfolt is volt és azon egy kis csillag ragyogott. Ferkó gyorsan betakarta a tenyerével, mert azt az utolsó kis maradékát az igazi égszínkéknek, magának akarta megtartani és egészen titokban, nehogy ez is elvesszen.
Múltak a hetek, a hónapok és egy egész év, aztán egy másik.
A mama csodálkozott, hogy Ferkó nadrágja még tart.
De erre a nadrágra nagyon vigyázott Ferkó. Ő tudta, miért.
Három évvel később ő volt az egyetlen az osztályukban, aki még mindig rövidnadrágban járt.
Mindenki csúfolta ezért, de Ferkó nem sokat hederített rá.
Hiszen Dán Zsuzsa így is szívesen járt vele sétálni.
Egy vasárnap kiment a térre.
Három lány ment arra.
Zsuzsa és két barátnője.
A két barátnő összedugta a fejét, suttogtak valamit és vihogtak.
Zsuzsa pedig piros lett, füle tövéig.
Aztán gyorsan elfutottak.
Ferkó leült egy padra, és gondolkodni kezdett, mit jelenthet ez?
Egyszer csak észrevette, hogy Dán Zsuzsa áll előtte.
Még mindig egészen piros volt.
Szervusz Ferkó! Mondta lesütött szemmel, mintha szégyellné magát.
Szervusz! Felelte Ferkó csodálkozva.
Te, Ferkó! Kezdte Zsuzsa, még mindig lesütött szemmel.
Már régen említetted, hogy a mamád új hosszúnadrágot vett neked.
Nézd Ferkó, te most már nagyfiú vagy, nem járhatsz többé rövidnadrágban.
Vedd fel a hosszúnadrágodat!
Eközben Zsuzsa nagy, kék szemével Ferkóra nézett és ez még sokkal szebb volt, mint az égszínű folt a nadrágján.
Jól van. Mondta Ferkó és rögtön hazament.
Ezen a vasárnap délutánon történt, hogy Kalmár Ferkó először vette fel a hosszúnadrágját, és a rövid gyermeknadrágnak mindörökre búcsút mondott.
...
Több
Reláció tartalmak:Fabula (ism.) (első adás)

Személyek

05:06:53

Vargha Balázs

05:12:02

Tábori Nóra

05:17:25

Venczel Vera

05:27:59

Madaras József

05:40:54

Bodrogi Gyula

Kiemelt részek

05:05:50

Fabula