Gyártási év: 2014 | Adásnap: 2014. június 02.
Időpont: 23:09:31 | Időtartam: 00:52:09 | Forrás: M1 | ID: 1890502
NAVA műfaj: kulturális / művészeti műsor
Főcím: Aranymetszés+-
Műsorújság szerinti cím: Aranymetszés
Műsorújság adatai: Best of Kulturális magazinműsor
Fő leírás:
Válogatás a műsor 2014-ben forgatott adásaiból.
Műsorszolgáltatói ismertető:
Tartalom: Best of - válogatás az idei év legjobb riportjaiból.

Eredeti gyártási év: 2014

Szerzők és alkotók:
Császár Juli, Gyártásvezető
Farkas Csaba, Vezető operatőr
Halász Gábor, Operatőr
Kilián Attila, Operatőr
Király Ferenc, Vágó
Medvedt Yvette, Szerkesztő
Mohácsi Szilvia, Műsorvezető
Mohácsi Szilvia, Felelős szerkesztő
Sebők Péter, Operatőr
Sipos Szilvia, Szerkesztő
Sófalvi Kiss Csaba, Rendező
Varró Angelika, Vágó

Produkció közreműködői:
BaláZs János, zongoraművész
Bay Judit, létesítmény felelős
Dékány Tibor, építész
Eifert János, fotográfus
Fehér Ildi, kurátor
Fehér László, festőművész
Gergely Zsolt, építész
Hatvani Ádám, építész
Jiri Kylian, koreográfus
Kopeczky Róna, kurátor
Lajkó Félix, hegedűs
Makláry Kálmán, kurátor
Philip Glass, zeneszerző
Veszprémi Nóra, kurátor
Teljes leirat:
Üdvözlöm önöket.
Ez az Aranymetszés, amely iránytű a kultúrához.
Sztárkoreográfus és zeneszerző Budapesten, Csipkerózsika-álmából ébredő kastély, és a világban elismerést szerző magyar művészek.
Ma az idei év legjobb riportjaiból válogatunk, jöjjön a tartalomjegyzék.
- Egy világhírű minimalista zeneszerző.
- Olyan ez, mint amikor egy nő befonja a haját.
Film és zenéje egészen egymásba szövődik.
- Film- és zeneélményekről Philip Glass-sal.
Aki mindent tud a létezés ritmusáról.
- Amit még meg lehet kérdezni, azt most kell megkérdezni tőle.
- Reigl Judit festőművész életműve a Ludwig Múzeumban.
A világhírű koreográfus, Jiri Kylián Budapesten.
- Nem is igazán tánc ez, hanem inkább pantomim.
Egy beszéd nélküli dráma.
Az East Shadow.
Design-díjas metróállomások, a'la Magyarország.
- Azzal kezdődött öt éve, hogy a rozsda elleni küzdelmet tanultuk meg az egyetemre, és akkor most tessék, itt 1000 négyzetméter rozsdás felületet kell építenie.
- Kalandozások a föld alatt, a 4-es Metró nyomában.
Ars poetica képzelet és valóság határán fotózva.
- Eljátszotta, hogy én őt szeretném lefényképezni.
- Eifert János életmű- kiállítása.
Festők tükörben.
- A művészek rájöttek arra, hogy ez a hírnévnek az egyik módja, hogyha a saját önarcképüket ott tudhatják.
- 24 magyar művészportré a firenzei Uffizi Képtárból.
Egy 300 éves kastélytörténet a Bódva partjáról.
- Egy olyan térben lenni, amit az emberek 100 éve már nem láttak, az egy nagyszerű érzés volt.
- Az újjáéledt L'Huillier-Coburg Kastély Edelényben.
Képzenész egy koncertteremben.
Hát nem egy bizonyos stílust akarunk kiszolgálni, hanem saját magunkat próbáljuk megtalálni.
- Lajkó Félix és Balázs János találkozása.
- Jean Cocteau 1946-ban született filmje, A szépség és a szörnyeteg inspirálta a világhírű minimalista zeneszerző, Philip Glass filmkoncertjét, amelyet a Művészetek Palotájában mutattak be.
Philip Glass a filmhez nem egyszerűen kísérő zenét írt, hanem az eredeti párbeszédek helyére négy énekesre komponált szólamot.
- Olyan ez, mint amikor egy nő befonja a haját.
Film és zenéje egészen egymásba szövődik.
- Így komponál filmzenét a világhírű amerikai minimalista zeneszerző, Philip Glass.
Nevéhez olyan alkotások fűződnek, mint az Oscar-díjas Órák című film kísérete, és olyan rendezőkkel dolgozik együtt, mint Martin Scorsese.
Budapestre, a Művészetek Palotájába is egy filmkoncerttel érkezett.
Méghozzá a francia író és rendező, Jean Cocteau, A szépség és a szörnyeteg című, 1946-ban forgatott mozijához utólag írott operával.
Merthogy a színpadi szereplők tulajdonképpen eléneklik a filmet.
- Ez a film a csodáról szól.
- Hogy milyen csodáról, az nemsokára kiderül. De előbb változzunk át Philip Glass segítségével.
Aki a koncert első felében a Metamorfózisok című sorozatának darabjait is eljátszotta, amelyek többek között egy színpadi Kaffka-adaptációhoz készültek.
Nekünk pedig úgy tűnik, mintha a komponista akkor is filmzenét írna, amikor nem filmzenét ír.
- Ez egy jó megfigyelés.
Van benne igazság.
Amikor elkezdtem zenét szerezni, 15-16 éves voltam.
Az első profi munkát húsz évesen egy színház számára készítettem.
Azt tapasztaltam, hogy a modern zene abban az időben elsősorban a táncosokat, színházi embereket és a filmeseket érdekelte.
Tulajdonképpen több mint 50 évet töltöttem az életemből azzal, hogy ilyen féle zenéket írtam.
Természetes nyelvvé vált ez a számomra.
- Az 1960-as évek új irányzatában, a zenei minimalizmusban találta meg saját hangját, de természetesen tagadja, hogy minimalista lenne.
Tagadjuk vele mi is.
Glass egyszerűen csak Glass.
Ismétlődő kis egységekből építkező zenéje végtelen hullámzás.
Szinte semmi sem változik benne, és mégis egyre mélyebbre váj az élet sziklájában.
Philip Glass hisz abban, hogyha egy film zenéjét lecserélnék egy másikra, bizonyos szempontból új film születne.
- A zene a képi struktúrát erősíti.
A szerkezet a zene által válik láthatóvá.
Vannak filmek vagy filmrészek, amelyeket szinte lehetetlen e nélkül követni.
Mint például az Órák című filmet.
Ha nincs a zene, akkor az a film csak három külön történet marad.
És aligha nyer értelmet.
Más zenével pedig másfajta értelmet nyerne.
- Ez történik Jean Cocteau filmjével is, hiszen Philip Glass ehhez az alkotáshoz utólag komponált teljesen új muzsikát, egy operát, 1992-ben.
- Akkoriban Hollywoodban és New Yorkban dolgoztam.
Türelmetlen voltam a kommersz filmek készítési módjával szemben.
Ezeknél azt a módszert használták, hogy a zenét akkor tették hozzá a filmhez, amikor az már kész volt.
A zene nem volt más, mint díszítés.
Mindig is tudtam, hogy ez a fajta gondolkodás korlátokat emel.
Én másképpen akartam a filmekhez hozzáállni.
De ha ezt meg akartam tenni, akkor komponálnom is másképp kellett.
A stratégiám az volt, hogy operaszerűen kell filmzenét szerezni.
Emlékszem, egyszer beszélgettem egy zeneszerzői társaság tagjaival.
Felmerült a kérdés, hogy mi a különbség a film és az opera között.
És azt kellett válaszoljam, hogy nem sok.
Ugyanis a szöveg, a mozdulatok, a kép, a zene, vagyis a négy művészeti őselem, amelyek olyanok, mint a levegő, a föld, a tűz és a víz, a filmben és az operában is azonosak.
- A másik ok, amiért Glass opera-formát választott, az az élő előadás lehetősége.
- Mivel az éneklést az ajakmozgásokra szinkronizáltuk, ezért szinte mindenkit zavarba ejt az első 5-6 perc. Látják a képet, hallják a zenét, és nem igazán tudják, honnan jön.
Azután a nézők rájönnek, hogy az énekesek tulajdonképpen a filmbeli szereplők hangját adják.
Amikor létrejön ez a rálátás, akkor már nem úgy nézzük a filmet, mint ahogy ezt felvették, hanem élő előadásnak tekintve.
S ha ez megtörténik, akkor sokkal érzelemgazdagabban vehetünk részt a történésekbe.
- Philip Glass azt meséli, őt Cocteau költői, látomásos filmjében a szerelem ábrázolásának módja izgatta.
Szerinte ez épp olyan ikonikus alkotás, mint mondjuk a Rómeó és Júlia. De a legjobb benne, hogy teljesen más síkon is értelmezhető.
- Hát Cocteau varázsolt.
Ez a sztori lehet szerelmi történet vagy mese. De még inkább önvallomás, amely a nemességről szól.
Ami az emberi létezés legtökéletesebb, vagyis művészi formája.
Cocteau játszott ezekkel az ötletekkel.
Ez a film a játék csodája.
- És azután az is kiderül, hogy Glass az egész életet költői filmként, pontosabban filmzeneként látja.
- Amikor zenét szerzek, akkor csak a zenére gondolok.
De közben az életem filmjét kockázom.
Látok ugyan képeket, de tulajdonképpen nem nézem őket.
Inkább emlékszem rájuk.
Mindig van ebben egy kis távolságtartás, mintha kívülről látnék mindent, ami történt velem.
- Több mint 60 éve nem köt kompromisszumot a festészetében.
Még a legínségesebb időben sem törődött azzal, hogy a képei eladhatóak-e, vagy sem.
Hiába köszönhette az első kiállítását Párizsban André Bretonnak, amint megérezte, hogy gúzsba kötik a szürrealisták, ott hagyta őket. És ezt a szabadságát máig megőrizte a 90 éves Reigl Judit, akinek az életműve néhány hónapra beköltözött a Ludwig Múzeumba.
- Neki egy dolog volt szent és sérthetetlen az életében, a szabadsága és a művészete, vagyis hát két dolog, és hát ennek rendelt alá mindent.
- A szürrealizmus pápáját és Párizst otthagyni legalább olyan merész húzás volt a festőtől, mint 1950-ben a tiltott határátlépés.
A szabadságért mégis habozás nélkül ott hagyta a galeristáktól nyüzsgő francia fővárost.
- Nagyon nehéz élete volt e miatt, nagyon sokáig ismeretlenségben is volt, tehát neki az '50-es években volt egy nagyon jó felfutása, nagyon jó galériákban, nagyon jó múzeumokban, a Guggenheim-tól német múzeumokig kezdve nagyon sok helyen mutatták a művét és utána, tehát ő azt érte ezzel a nagyon egyenes, nagyon őszinte, és semmiféle kompromisszumra nem hajlandó filozófiájával, hogy nagyon egyedül maradt.
És ő ezt is vállalta.
- Reigl Judit talán a legjobban fizetett élő magyar kortárs képzőművész, aki ma is egy alig 20 négyzetméteres régi hangárban él, Marcoussis-ban. Ez a minden kommerciális befolyástól való távolság pedig olyan képeket hozott, amelyeket egyáltalán nem vártak egy nőtől.
- Pont a '60-as évek második felében amikor egyszerűen, nekem Judit mesélte, egy galéria sem akarta már kiállítani, de hát egy nő, aki férfi torzókat, aktokat fest, óriási méretben, irtózatos brutalitással, tehát ez sok volt mindenkinek akkor.
- Valahogy a köztudatban nem föltétlenül, sőt egyáltalán nem fér össze az, hogy egy nő képes hatalmasakat festeni, tehát nagy formátumokban gondolkodni, és ennyi energiával, ennyi ilyen kitörő élet-, vagy alkotási lendülettel.
És ez az, ami benne annyira egyedi.
- Egy meredek lépcsőn jár fel ma is a 7 méter magasan lévő kis műterembe, oda, ahol a Reigl-festmények születtek.
Nála nincs előre eltervezett mozdulat és forma.
Gyakran a saját testét használta eszközként, kezeivel feldobva a vászonra a festéket, teljes extázisban.
És ez a koncentrációja semmit nem változott az évtizedek alatt.
De amikor már állva nem tudott festeni, a túlfeszített Achilles-ín már nem bírta, maradt az ősi póz.
- Tényleg, mintha transzban lenne akkor, minden egyes porcikájából az erő koncentrálódna egy ilyen nem tudom, energia-szférába, és az lökné ki magából ezt a gesztust.
- Volt, hogy a ház felé járó kőművesek fekete ipari festékével dolgozott, mert az jó sűrű, mint a tejföl - mesélte.
Ecset szinte sehol a műtermében, helyette megteszi egy függönykarnis vagy akár egy zsilettpenge is.
Mint a spirál, állandóan visszatérek a kezdetekhez - mondja.
Vérre menő harc ez a gesztusok és az ember között.
- Lényegében ezt ő saját maga így fejezi ki, hogy beleerőszakolja magát a figura, az emberi figura, az emberi test az ő művészetébe.
Nem tud vele mit kezdeni.
Küzd ellene, azután mégis beengedi, azután dolgozik vele.
- Reigl Judit festményeit a világ olyan legnagyobb és legfontosabb kortárs közgyűjteményei őrzik, mint például a New Yorki MoMA, a londoni Tate Modern, vagy a párizsi Pompidou központ.
- Pár nappal ezelőtt, amikor beszéltem vele, óriási munkában volt, most kiment pár alkotása még New Yorkba, hatot válogatott be a Metropolitan, aki külön termet akar csinálni neki New Yorkban, a Met-ben, igazából az elmúlt egy-két évben ezekkel van elfoglalva.
- A festőművész számára a pénz semmit nem jelent.
Soha nem is jelentett.
Csak az érdekli, hogy hová, kihez kerülnek a képei.
És ha a gyűjtő nem tetszik neki, amúgy sincs az a pénz, amiért odaadná neki a festményeit.
- Az, hogy most egyre nagyobb ázsiója van a képeinek, egyre nagyobb érdeklődés magángyűjtőktől is, múzeumoktól is, ez benne semmit nem változtatott meg. Lett volna lehetőség rá, hogy én találtam neki egy nagyon jó stúdiót Párizsban a Pompidou mellett, költözzön be, nincs elszigeteltségben, barátai jobban el tudnak hozzá menni, mert Párizs szívében lett volna, de ugyanazon a 20 négyzetméteren lakik, ahová beköltözött 1965-ben.
- Makáry Kálmánnak két évébe tellett, amíg Reigl Judit szóba állt vele. A történethez hozzá tartozik ez a korai képe is, amit a művész pont akkor szeretett volna visszaszerezni, amikor a kurátor megvette egy gyűjtőtől.
És hiába volt minden telefonos zaklatás Marcoussis és Budapest között, nem adta.
Mára a szimpla művész-galériás ismeretségből barátság lett.
- Persze szoktunk beszélgetni is, órákon át Skype-on, régi sztorikról kérdezzük, tehát az is nagyon fontos, hogy amit még meg lehet kérdezni, azt most kell megkérdezni tőle, mert most tudja még elmondani nekünk azokat az információkat, amit utána senki nem tud nekünk.
- Nemcsak a 20 éveseké a kortárs tánc.
Jiri Kylián világhírű cseh koreográfus East Shadow című előadásában 60 éven felüliek táncolnak, méghozzá megindítóan szépen.
Az előadás a 2011-es japán földrengés és cunami áldozatainak állít emléket.
(zene)
- Családias légkör uralkodik a színpadon, hiszen Jiri Kylián a saját feleségét rendezte ebben az előadásban, ami azért nem volt számára egyszerű feladat.
- Rendezni a feleségemet elképesztően nehéz volt, hiszen több mint 40 éve ismer engem, hihetetlenül öntörvényű alkat, de közben remek előadóművész.
- Az East Shadow igazi három az egyben élményt nyújt a nézőknek, hiszen az előadás ötvözi a táncszínházat a filmmel és a meditatív élő zenével.
- Egyfelől látok két emberről egy filmet.
Másfelől a pár életét figyelhetem élőben, egyszerre jelenik meg az élet és a halál a színpadon.
Hiszen élőben látjuk őket, közben pereg egy film, de ezek igazából a múltjuk szilánkjai.
Már halottak. És mi marad utánuk a halál után, a jelenben?
Egy emlék csupán.
Vagyis maga a film.
A zene alátámasztja ezt a transzcendens élményt, az élet rövid részletei jelennek meg a színpadon, de a muzsika összeköti az elemeket.
Minden változik, mint ahogy a folyó óceánná válik, majd patakká, azután meg vízeséssé és újra folyóvá duzzad.
Ezt a zenét Tomoko Mukaiyama írta, és az ő különleges, vibráló muzsikája meghatározó része ennek a produkciónak.
Az előadásban az arcok, a tekintetek játéka talán fontosabb is, mint a mozdulat.
Bár a táncosok korukat meghazudtolóan elevenek, dinamikusak.
Egy táncos sok mindent megtanulhat, de az élményeket nem.
Ebben a darabban a táncosaim túl vannak már a hatvanon, az élet barázdákat írt az arcukra.
Nyomot hagyott a testükön.
És ez felismerhetővé válik, amikor már a már átélt érzelmek megjelennek a színpadon.
Ez meséli el igazán a történetet úgy, ahogy a tánc önmagában nem tudná.
Az arcok úgy működnek, mint a térképek.
Minden érzelem leolvasható róluk. Nem is igazán tánc ez, hanem inkább pantomim.
Egy dráma szavak nélkül.
És csak az átélt érzelmekről tudnak az emberek ilyen intenzitással mesélni.
- Az élet és halál abszurd színjátékában a házaspár elszántan keresi a boldogságot, de a katasztrófa közeleg, és megsemmisít mindent.
Egy szörnyű esemény adott inspirációt ehhez a darabhoz, méghozzá a 2011-es japán cunami, ahol több ezer ember meghalt.
Alchiban egy táncfesztiválnak voltam a vendége, ahol felkértek, hogy rendezzek egy megemlékező előadást, így született az East Shadow.
- Jiri Klyán az élet értelmét kutatja az East Shadow előadásban.
Vajon elkerülhetjük-e a végzetünket?
- Nem tudjuk, hogy ők áldozatok, vagy túlélők.
Lehet, hogy ez az egész csak egy álomkép.
Ez a pár arra vár, hogy valami szörnyűséges történjen, de lehet, hogy mindez csak a fejükben létezik.
De a remény a túlélésre ott van az álmaikban, Fukusimában, ott volt a sérült atomerőmű, ami egy nukleáris katasztrófával fenyegette a túlélőket, és ez nem az első, és talán nem is az utolsó alkalom volt, hiszen a túlélők most is állandó rettegésben élnek.
- A New York-i Design Hét idején vehették át többek között magyar építészek az Architizer.com építészeti portál rangos építészeti portáljának díjat is.
A Spora Architects tervezői busz- és vasútállomás kategóriában a Szent Gellért téri és a Fővám téri metrómegállókkal nyerték el a szakmai és a közönségdíjat is.
Mi pedig végigjártuk az építészekkel a díjazott állomásokat.
- A Fővám téri és a Gellért téri megálló építész csapatának, a Spora Architects-nek két tagjával indulunk neki az állomásokat bejárni.
Először a koncepció iránt érdeklődünk.
- Ennek a vonalnak már a vonalvezetése és sűrűsége is annyi vitát váltott ki, hogy nekünk mindenképpen egy olyan építészetet kellett kialakítanunk, ami szerethetővé teszi az összes terheltséggel együtt ezt a metrót.
- Alapvetően olyan építészet, ami a szerkezetből áll, és ami ezt utána fölöltözteti, gyakorlatilag ezek is szerkezetes anyagok, ilyen a vasbeton, amit látszó betonként valósítottunk itt meg, ilyen a corten, ez az acél lemez felület, ami saját rozsdája által védi meg saját magát, és ezért úgy nevezik, hogy öngyógyuló felület.
Tulajdonképpen ennek itt az elkövetkezendő ötven évben semmi baja nem lesz.
- Beton, vas és szerethetőség?
Elsőre ellentmondásosan hangzik, de majd meglátjuk.
Mindjárt egy szóbeszédnek is szeretnénk utána járni, igaz-e, hogy a két szóban forgó állomás a kínai filozófia alapján Jin és Jang tulajdonságokat jelenít meg.
- Hát azért annyira nem gondoltuk így, talán abból adódik, hogy mondjuk akkor ez lenne a férfiasabb állomás, a Fővám-téri, ahol most vagyunk, mert ez egy sokkal nagyobb, robosztusabb szerkezet, bár hasonló egyébként mint a Szent Gellért téri.
- Nagyon szeretjük ezeket az asszociációkat, mert az egész tervezés során végig szem előtt tartottuk azt, hogy ez gondolatokat ébresszen az emberekben, ez a két állomás.
Tehát ne csak pusztán egy tér legyen, amin keresztül haladnak, hanem miközben keresztül haladnak, jussanak eszükbe dolgok.
- A gondolatok mellett a gerendák persze elsősorban statikai szükségszerűségből vannak itt.
Ezek támasztják meg ezt a hatalmas dobozt, amire kívülről óriási földnyomás nehezedik.
Ám az, hogy épp egy csontszövetet alkotnak, már az építészek fantáziáját dicséri.
- Ezek a gerendák úgy helyezkednek el, hogy ahol nagyobb a nyomás, ott nagyobbak és sűrűbben vannak.
És ahol kisebb a földnyomás, ott ritkábban. De nagyon sok minden nemcsak esztétikai okból ilyen, hanem praktikus oka is van, hogy ezek ilyen össze-vissza állnak, ugyanis ez az építkezés annyira bonyolult volt, és menet közben annyiszor kellett módosítanunk, hogyha ez egy ilyen szabályos raszter lett volna, akkor már rögvest a kezdetektől felborult volna ez a rendszer.
Így viszont olyan véletlenszerű, úgymond véletlenszerű gerenda-kiosztás van, ez jobban tudott idomulni a menet közbeni módosításokhoz.
- Az, hogy a metróállomára beszűrődik a természetes fény, nemcsak jó érzést okoz, hanem változatosságot is jelent. Évszakonként, napszakonként is más-más fényviszonyokban haladhatunk át a területen.
- Igaz, hogy nyáron, reményeink szerint lesz olyan időpillanat, amikor ide az átszálló galéria padlószintjéig is besüt a nap.
- A tervezők szándékosan egy kontrasztot szerettek volna megmutatni, amely az emberek használta burkolt területek, és a konstrukció hátterét adó mérnöki szerkezet között van.
Ezért a látszó beton, amit valaki tréfásan csak a jövő márványának nevezett. Vagy a rozsdás valamely láttán rozsdaművészeknek is titulálták már az építészeket.
De ők ezt nem bánják.
- Hát akik nincsenek tulajdonképpen ebbe beavatva, azok az újtól egy picikét meghőkölnek.
- Volt például egy építész a Gellért téren, ő azt mondta, hogy azzal telt el az öt év, hogy a rozsda elleni küzdelmet tanulta az egyetemen, és akkor most tessék, itt 1000 négyzetméter rozsdás területet kell építenie, erre azt tudjuk mondani, hogy a rozsda ellen a rozsda a megoldás.
Tehát ez az a rozsdásodó felület, ami egy idő után nem rozsdásodik tovább. Jobb, mint egy festék, jobb mint egy akármilyen másik bevonat.
- A Gellért téren is van rozsda meg beton, sőt egy képzőművészeti alkotás is, amelyet talán a legtöbben fotóztak a 4-es metró megnyitása óta.
- Ezt a mozaikot egy képzőművész barátunkkal, Mohóczki Tamással együtt csináltuk, úgy hívjuk, hogy ez egy huzagolás a csövön, ugye két fél csövünk van, van a két peron, illetve ez a középső alagút, ami összegyűjti az utasokat.
Mind a háromban ugyanaz a minta van fölrakva.
Hat színből áll, hat színű kompozíció.
- Érdekesség, hogy a Fővám téren ugyanezt a hat színt használták a falak burkolásánál.
Ám más volt a koncepció.
Monokron felületeket hoztak létre a színekből, amelyek az élek mentén váltották egymást.
Dékány Tibor szerint ha valami Jin - Jang van a két állomásban, ő ebben látja azt.
- A legkomolyabb cél az az volt, hogy művészetet vigyünk be ezekbe a terekbe.
Tehát amikor egy ekkora beruházást fölvállal egy város, akkor nem lehet kihagyni belőle a művészetet.
És ez terhelt volt, az egész 4-es metró ezzel a szegmenssel, mert nem mindenütt sikerült elérni azt, amit szerettünk volna.
De itt nálunk ez működött.
Úgyhogy így kapott egy képzőművészeti alkotást tulajdonképpen a város.
- És amit még kapott ebben a megállóban, az egy galéria, amit mindenkinek látnia kell.
- Ennél az állomásnál nem volt lehetőség a felülvilágítóra, mert az állomás teljes tetejét tulajdonképpen elfoglalja a felső rakpart, ezért galériát hoztunk létre egészen a fölső födém alatt, és ennek a galériának egy üvegfala van, úgyhogy ha valaki fentről akarja ezt a teret élvezni, akkor megteheti.
- Felfedezni való tehát van bőven.
Valószínűleg ezt díjazta a nemzetközi zsűri is.
- Hetvenedik születésnap, ötven év a pályán és kétszáz kiállítás.
Ez Eifert János élete számokban, aki azt mondja, hogy a fotográfia neki egy olyan játék, amelyben a képzelet és a valóság határán egyensúlyozhat.
Azt is megtudtuk tőle, hogy drámai helyzetben miért ragasztja le fényképezőgépe márkáját, amikor fotózni kezd.
- Ha valaha is meg kellene mutatni, hogy milyen is egy Homo Ludens, azaz egy játékos ember kamerával, akkor Eifert János tökéletes modell lenne.
A fotóművész egyébként hivatásos táncosként kezdte, azután egy Odesszából kapott fényképezőgéppel fordult a kocka.
- Előfordult, hogy beugrottam a fényképezőgéppel a finálét, az ünneplést fényképezni.
Jól meg is szóltak egyébként érte, ami teljesen természetes volt, de azután valahogyan a második, a harmadik esetben már hiányoltak.
- A színpadot 17 év után hagyta ott, de akkorra már számtalan próbát és turnét fényképzett végig Novák Ferencékkel.
Közben pedig szép lassan beletanult a házi laborálásba is.
- Méteres képeket is tudtam nagyítani otthon úgy, hogy a szekrény tetejére tettem a nagyító gépet, kifordított alapdeszkával a szőnyegre vetítve a képet, és hogy ne billenjen le, vödör vizet, a felmosó rongyos vizet odatettem.
- Így készültek az első nagy képei, például a Cirkusz, amely azután bejárta az egész világot.
A táncos múltból pedig helyzet- élmény lett, mert Eifert János akár három exponálásból is meg tudta csinálni azt az egy jó képet.
- Nem kellett órákat végig fényképeznem, mert igenis, én rá tudtam szólni a táncosra, hogy most akkor rossz az irány, légy szíves ismételd meg, feszítsd a lábadat, ugorj magasabbra.
- Kicsit kilépve az interjú helyzetből azonnal egy Eifert World Shopba csöppenünk bele, ahol a képkomponálás kapcsán emlegetve vagyunk mi is, pontosan az aranymetszés, mint szabály.
Vagy mégsem?
- Van aranymetszés, mindenféle, de a szabályt soha nem tudja az ember megtanulni alkalmazni.
- Ez már itt egy párizsi színház, és 1968-ban járunk.
A francia pantomim-művészről, Marcel Marceau-ról készült képéhez elszántság kellett.
Meg némi bátorság, egy előadás szünetében.
- Fölmentem az öltözőjébe, és ugye én sem angolul, sem franciául akkor nem beszéltem, de eljátszottam, hogy én őt szeretném lefényképezni.
És ez neki annyira tetszett, az én kis suta pantomimem, hogy rögtön abbahagyta a pihenést, a szörpjét letette, kimentünk a színpadra, intett a világosítóknak, hogy fényt kérünk, és akkor nekem ott sűrítve, 5 percben az egész előadásának a súlypontjait eljátszotta.
A figuráját.
Akkor még rá is kérdezett, "jó volt így? Így egy kicsit?"
- Azt mondja, a fotóművészet a gondolkodás művészete is.
Van olyan képe, amelynek ugyan van valóságos alapja, de ő a fotográfia eszközeivel egy álomképpé fogalmazta tovább.
Furcsa mód pont egy fényképész találta teljesen valóságosnak.
- Kínában fényképeztem, ez egy valóságos képdarabnak a megtöbbszöröződése, tehát a digitális technikával, eszközökkel egy ilyen piciből egy ekkora tájat építettem.
Az érdekessége az, hogy aki Kínának ezt a, Heman-tartományban ezt a különös hegyeit ismeri, azt mondja, hogy hú, nekem még soha nem volt olyan objektívem, hogy ezt így meg tudtam volna csinálni.
- Ezt a képét viszont a véletlennek köszönheti. Amikor egy fotózás szünetében a modellje az ablakhoz lépett, pihenni.
- A reluxán besütő napfény olyan gyönyörűen csíkozta a testét, hogy csak azt kellett mondani, Magdi, ne mozdulj, dupla szünetet, tripla szünetet, ötszörös szünetet kapsz, de most ne mozdulj!
- A fotósnak, amikor embereket fényképez, éreznie kell, hogy meddig mehet el. Mikor kell lerakni a kamerát - mondja.
Egy drámai helyzetben nem lehet csak az a szempont, hogy itt és most a díjnyertes képnek kell elkészülnie.
- Én a fényképezőgépem márkáját le szoktam ragasztani fekete szigetelő szalaggal, hogyha fölkapom a fényképező gépet, akkor ne egy márkanevet lássanak, hanem egy szerény embert, aki szeretettel fordul irányukba.
- Egy fotográfiába bele lehet sűríteni egy egész életet.
És azt is, hogy honnan jöttünk.
Ilyen ez az Eifert-kép is, az Anyám keze Katáéval.
- A véletlen állította be, én csak annyit rendeztem, hogy anyámnak a sötét kötényét tettem a kezek alá.
- Két kéz, de mégis, több generáció összefonódása ez a fotó.
Tele hálával a szülői ház iránt.
- Azt, amit a szüleimtől, anyámtól örököltem, mert láttam, ahogy ők élnek, dolgoznak, hogy a munka becsülete ez olyan közhelyes dolognak számít, vagy legalább is sok ember úgy gondolja, de egyéb teljesítmény mögött ha nincs munka, akkor az csak egy pillanatnyi szerencse, ami tovatűnik.
- A festők panteonja.
Így nevezte Benczúr Gyula a firenzei Uffizi Képtár önarckép-gyűjteményét, amelyben olyan művészek portréját őrzik, mint Raffaello, Rubens és Rembrandt.
A kollekcióban 24 magyar festmény is található, amelyeket tavasszal a Budapesti Történeti Múzeumban nézhettünk meg.
- Egyik legnagyobb adomány, amit az élettől megkaphat az ember, hogy az Uffizi Képtárban szerepeljen a képe.
- Márpedig éppen ez történt Fehér Lászlóval.
Az egyik legelismertebb kortárs képzőművésszel, akinek önarcképe bekerült a festők panteonjába.
- A világon ez a legnagyobb önarckép-gyűjtemény.
- Vagyis egy több mint 1650 darabból álló portré-kollekció, amelyet a híres firenzei Uffizi Képtár őriz.
A gyűjteményt 1664-ben Leopoldo de' Medici alapította.
Korának legjobb művészeit kérte fel, hogy adják neki önarcképeiket.
Utódai pedig évszázadokon át gyarapították a kollekciót, amelyben Raffaelo, Rembrandt és Rubens portréi mellett 21 magyar művész összesen 24 önarcképe is megtalálható.
Ez utóbbiakat tavaly ősszel az Uffizi már bemutatta a magyar-olasz kulturális évadban, az első, magyar festészetről szóló tematikus kiállításán.
A képek most a Festők a tükörben, magyar önarcképek az Uffizi Képtárból című kiállításon láthatóak a Budapesti Történeti Múzeumban.
De hogyan kerültek be a magyar alkotók a festők panteonjába?
Erről is szól a tárlat.
- Az Uffizi vezetői, mindenkori igazgatói meghívták a művészeket, felkérték arra, hogy küldjék el az önarcképüket Firenzébe.
Egy idő után már, amikor ugye világhírre tett szert ez a különleges gyűjtemény, akkor előbb-utóbb a művészek rájöttek arra, hogy ez a hírnévnek az egyik módja, hogyha saját önarcképüket ott tudhatják Firenzében, az Uffizi gyűjteményében.
Tehát ezek után nagyon sokan önindíttatásból választották azt a megoldást, hogy én elküldöm az önarcképemet Firenzébe.
- Ez itt idősebb Markó Károly önarcképe.
Az első portré, amely bekerült az Uffizi gyűjteményébe.
A képtár kérte el a művész halála után, és a festmény 1872-ben meg is érkezett Firenzébe.
Az Uffizi tavalyi kiállításáig mindössze a kép létezéséről tudtak a magyar szakértők, a portré most először látható Magyarországon.
- Markó Károly alapvetően tájképfestő volt. Ismerünk tőle portrékat, de nagyon kevés portrét festett, saját magáról viszont ez az egyetlen egy, ami fönnmaradt.
Markó Károly halála után befejezetlenül maradt fenn a műtermében, ezért ifjabb Markó Károly fejezte be apja portréját.
- Míg idősebb Markó Károly önarcképét meghívta, az egyik legjobb portréfestő, Barabás Miklós alkotását elutasította az Uffizi - mondja Veszprémi Nóra, a kiállítás másik kurátora, aki arról is mesél, hogy minden önarckép mellett az adott festő egyik jellemző, magyar közgyűjteményben megtalálható másik alkotása is látható.
De most arról, hogyan nem került be Barabás Miklós az Uffiziba, majd hogyan került be mégis.
- A veje, Maszák Hugó, aki művészeti író volt, már Barabás halála után küldött be egy időskori Barabás-önarcképet az Uffizi-be, azzal, hogy egy igen jelentős magyar művészről van szó, és fogadják el ezt az önarcképet.
De az Uffizi vezetése akkor úgy döntött, hogy nem szeretnék ezt elfogadni, mert nem tartják megfelelőnek. És Maszák Hugónak kellett volna visszahozatnia Olaszországból, de nem hozatta vissza, és hát természetesen fel volt háborodva ezen a döntésen, és végül is az történt, hogy kitört az I. Világháború, és mivel ez egy gazdátlan műtárgy volt, hadizsákmányként beleltározták mégis csak az Uffizi gyűjteményébe.
- Csók István szerencsésebb volt.
Őt meghívták a festők panteonjába.
Rögtön két képet is adott, pontosabban egy képben kettőt.
- A hátterében egy olyan mű látható, amin Csók akkoriban már nagyon komolyan dolgozott, már évek óta, ez egy nagyon hosszú ideje készülő mű volt, az a címe, hogy Képállvány.
És az önarcképek esetében ez nagyon gyakori, hogy a művész valamelyik olyan művével ábrázolja magát, amit nagyon emblematikusnak tekint a saját munkássága szempontjából.
Most az a szerencse ért minket itt a kiállítás szervezése közben, hogy sikerült ezt a művet is megszereznünk, ami azért nagy szó, mert ez is Olaszországba került, egy velencei múzeumba, Ca'Pesaroba és még soha nem volt Magyarországon látható.
Érdekes, hogy látjuk, hogy az önarcképen a tükör fordítva van, ami arra utal, hogy az önarcképek tükör használatával készültek.
- Az Uffizi önarckép-gyűjteménye most újabb magyar darabokkal bővült.
A Firenzei Képtár ugyanis felkérte a Magyar Nemzeti Galéria munkatársait, válasszák ki két kortárs művész portréját, amelyekkel gyarapíthatják a legendás kollekciót.
Mielőtt a képek Firenzébe utaznak, meg lehet őket nézni a budapesti kiállításon.
Az egyik alkotás Keserű Ilona műve, akinek arca a szivárvány színeiből rajzolódik ki.
A másik önportré Fehér Lászlóé.
- Egyik legjellegzetesebb önarcképem, és úgy érzem, hogy ezt szeretem a legjobban. Tulajdonképpen ennek van egy nagy változata is, amely most éppen Münchenben egy nagy galériában szerepel, de úgy érzem, hogy jó választás volt, mert ezt az Uffizi Képtár igazgatónője is nagyon megdicsérte, és azt mondta, hogy nagyon szereti ezt a képet.
- Végre felébredt Csipkerózsika- álmából Magyarország hetedik legnagyobb barokk kastélya Edelényben, amely a XVIII.
századi fénykora után végigszenvedte a magyar kastélysorsok csaknem minden változatát. Végül 1986-ban végleg kiürítették az épületet, és megkezdődött a kutatómunka, majd 2009-ben maga a rekonstrukció is, amit kis híján elmosott a megáradt Bódva.
Sokan gondolták akkoriban, hogy ezt az épületet már nem érdemes megmenteni. Szerencsére nem lett igazuk.
- A Bódva ölelte edelényi kastély évtizedekkel ezelőtt ment végleg az ebek harmincadjára.
Bár a kastély történetének kezdete az 1700-as évek elejére nyúlik vissza, mégis a múlt század eseményei voltak azok, amelyek az enyészethez vezettek.
Tovább rontották a helyzetet a grófi szobákból kialakított kényszerű társbérletek.
Vagy például a XVIII. századi nyári ebédlőbe beköltöztetett FÜSZÉRT-raktár, persze annak minden bájával, az 1950-es évekből.
De kiderült, hogy itt jóval korábban kezdődtek a bajok.
- A XX. század elején került állami tulajdonba, és rögtön megkezdődött a rombolása is a kastélynak.
A kastély-kápolnát többek között akkor verték szét, egy födémet építettek a légterébe, és szolgálati lakásokat alakítottak ki benne. Tehát a történet az korábban kezdődik, mint az összes többi más kastélynál, mert ott a pusztulás az '45 után kezdődött.
- Arról, hogy ki tervezte ezt az egyedi épület-együttest, máig vitatkoznak a kutatók.
Mint ahogy keveset tudunk L'Huillier báróról is, erről a lotaringiai nemes emberről, aki a Habsburgok szolgálatában végig kardozott az életéből vagy 30 évet. Majd ebben megfáradva és pénzt nem kímélve, igaz kissé eladósítva a családot, végre elkezdhette felépíteni álmai kastélyát.
- Most, ahol mi eredetileg vagyunk, ez Rákóczi-birtok volt.
Rákóczi az, aki elzálogosítja neki a Kastélyszigetnek a területét 5000 rajnai forintért, majd később azért, mert Budavár visszavételével jelentős szolgálatokat teljesít, örökös jogon is megkapja ezt a területet.
A magánéletéről viszont semmit sem tudunk.
Egyetlen fennmaradt, saját maga szignálta levelét a grafológia intézetben is elemeztették, hátha kiderül valami.
Csupán arra jutottak, hogy az egyébként racionális férfiú valószínűleg egy igen stresszes időszakában írhatta.
- Megpróbáltuk a semmiből valahogyan fölépíteni a történelmi alapokat.
Így jutottunk el Ferushoz, ugye az utolsó leszármazotthoz, aki L'Huillier-nek a dédunokája volt, az ő sírját a régi katolikus templomban találtuk meg, ledöntve a síremléket, amit behoztunk a kápolnából, restaurálva, és fokozatosan föltárult előttünk a kérdések özöne.
Természetesen, jóformán a kérdéseknél tartunk.
- Legalább ilyen homály fedi a kastélyt építészetileg is.
Alig maradt fenn valami a múltjáról.
Sőt, mintha a semmiből került volna ide, erre a szigetre.
- Érdekessége ugye, hogy sem előzménye nincs, olyan magyar emlékanyagban, sem folytatása sem, tehát egy szál maga áll ott Edelény közepén. Végigjártuk a fellelhető levéltári anyagokat, amik sajnos elég szűkösen állnak rendelkezésre.
De természetesen elmentünk Bécsbe, elmentünk Besztercebányára, de mintha tűt kerestünk volna a szénakazalban.
- Amit biztosan tudunk, az az, hogy kinek köszönhetjük azokat a csupa freskó szobákat, amelyeket a kényszerbérlők szerencsére csak 2 méter magasságig meszeltek le.
A páratlan faliképek a kastély fénykorában születtek.
Az eredeti építtető unokája, Ludmilla és férje, Eszterházy István gróf megrendelésére.
A megbízást pedig a felvidéki vándorfestőt, Lieb Ferenc kapta.
A végeredmény pedig Magyarország legnagyobb összefüggő rokokó fali képsorozata lett.
- Olyan képeket festek, hogy csodájára járnak sok száz év múlva is.
- A négy évszak képeit kívánnám látni.
Festhet vidám jeleneteket is, vad csatajeleneteket, mitológiai alakokat.
- Lieb-elt kézről kézre adták, megjárta a monoki Andrássy kastélyt is, így jutott el Edelénybe.
Ludmilla pedig úgy döntött, hogy támogatja a helyi tehetséget.
Igaz, a grófi kassza állapota is nyomott a latban.
- Nyilván a jó szándék mellett, hogy a helyi tehetséget felkarolják, közrejátszik az is, hogy a helyi festő mindössze 180 forintért festi ki ezt a hat termet, ami több mint 1000 négyzetméter.
Egy bécsi festő, egy közepes méretű oltárképet fest meg ennyiért, valószínűsíthetjük, hogy az egyik falon a Forgách grófot látjuk L'Huillier Mária Teréziával, tehát az építtető lányával, illetve egy bizonyos kézcsók-jelenetben magát Eszterházy Istvánt és a feleségét, Eszterházy Ludmillát.
- Egyes feltételezések szerint a mester magát is oda festette a szüretelőket ábrázoló képre, és a legendárium része az is, hogy az egyik figura maga Cinka Panna, a virtuóz cigányprímás, aki nagy valószínűséggel elhúzta a grófék nótáját a kastélyban.
- De tudomásom van arról, hogy ugyanez az Eszterházy egy ősgalériát rendelt meg egy Horváth Sámuel nevű festőtől, 225 darabos ősgalériát, ami feltételezéseink szerint csak a díszteremben lehetett.
Sajnos ebből egy sem maradt fenn.
- A legnagyobb revelációt talán az 1920-as évek elején teljesen szétvert kastélykápolna helyreállítása jelentette.
Merthogy olyan kőművest kellett találni, aki képes a XXI. században is boltozatot építeni.
- Az, hogy valamit újjáéleszteni, egy nem volt, egy brutális szétverés után valamit újjáépíteni, és egy olyan térben lenni, amit az emberek 100 éve már nem láttak, az egy nagyszerű érzés volt.
- Ráadásul végre ez egy olyan alkalom volt, amikor a kastély 300 éves történetéből egy valódi dokumentum került elő.
Mégpedig 1921-ből.
Született Szűcs József kőműves így üzent. "A kastély renovációjánál itt dolgoztam. Ezt én falaztam be.
Sok szerencsét kívánok annak, aki elbontja."
- Aki külön-külön ismeri őket, nehezen tudja elképzelni, hogy együtt is zenélhetnek.
Lajkó Félix, a saját szerzeményeit és népzenét játszó hegedűs, aki legutolsó citerás lemezével a világzene-toplista csúcsára is feljutott, és Balázs János klasszikus zenét játszó zongoraművész, aki egyik szóló hangversenyén a zongorairodalom legnehezebb darabjaiból válogatott.
Velük beszélgettünk még zeneakadémiai közös koncertjük előtt.
- Szeretem a Félixben a józan őrültséget.
- Inkább azt mondanám, hogy mi nem tetszik benne.
A haja néha az nem annyira.
De különben teljesen, minden.
- Zeneileg rajonganak egymásért.
És véletlen meglepetésnek tartják, hogy egyáltalán ez kiderülhetett.
Mert a találkozásig Kínáig kellett menniük, ahol Lajkó Félix a zenekarával, Balázs János pedig szólóban játszott.
- Sokáig ez emberi kapcsolat is maradt, nem szakmai, tulajdonképpen egyszer volt nálam a Félix lakáson, és akkor ott gondoltuk, hogy elütjük az időt egy kis közös zenéléssel, és a legnagyobb meglepetésünkre ez működött.
Merthogy ez az improvizáció, tehát ez egy különleges dolog, hogy két ember játssza a sajátját és az valahol találkozik.
- Balázs János klasszikus darabokon nevelkedett, és elsősorban ezeket játssza koncertjein.
Míg Lajkó Félix saját szerzeményeit, amely egyfajta világzene, népzene, amelyben megszólalnak magyar vagy balkáni dallamok.
De milyen zenei világot jelent, és minek nevezhető kettőjük improvizációja?
- Ravel, Bartók, Debussy és Berg hatás észlelhető benne, de ez a besorolás ez tényleg nehéz volna, mert tényleg nagyon sok fajta elemet beleszövünk a darabokba.
Általában pentaton, nem egy bizonyos stílust akarunk kiszolgálni, hanem saját magunkat próbáljuk megtalálni.
- Egy-egy koncertnek én úgy látom, hogy mindig van egy pici témája, amit érdemes áthúzni majd a másik koncertre, tehát amit érdemes megőrizni.
De hát, valószínűleg a nagyja az mindig improvizáció fog maradni.
- Egymásnak az éppen aktuális lelkiállapotát próbáljuk meg felvenni. Kicsit kaméleonok vagyunk, mert én belebújok az ő bőrébe, ő az enyémbe, és a kettőből együtt lesz egy.
Ez egy nagyon érdekes dolog, és egyébként ez megmagyarázhatatlan, hogy ez hogy jön, tehát ez tényleg jön. Egyszerűen csak működik.
- Azt mondják, bármennyit próbálnak, semmit nem akarnak lefektetni előre.
A koncerten megszólaló zenék 98 százaléka abban a pillanatban születik.
Csupán apró trükkjeik vannak.
- Előre megfontolt ötlet, és szándék, az megöli a produkciót.
Tehát, ez az egyik nagyon fontos.
Persze mi próbálunk, de nem azt próbáljuk, hogy mit fogunk a koncerten játszani, egymást ízlelgetjük, és a zenei nyelvezetet próbáljuk meg tulajdonképpen átitatni magunkba.
- De most például volt egy olyan vég, ahol egyáltalán nem néztünk egymásra, tehát, adja magát az európai zenének ez a fajta befejezése például, amit mind a ketten ismerünk, és nem is muszáj megbeszélni.
Vannak közös nyelvek.
- Például az olvasás, vagy a gasztronómia.
Balázs János kiválóan főz, a próbák során már a konyhában összehangolódnak.
És Lajkó Félix hobbijában, a krimi olvasásban is partnerére talált Jánosban.
Sőt abban is, hogy szereti a citera hangját, ami távolról egyébként a zongora őse.
Egyedül azt nem tudják még, hogy egy koncerten hogyan lehet ezt megmutatni.
- Vannak bizonyos dolgok, amik miatt mondjuk sok helyen valószínűleg nem fogjuk tudni megoldani, az pedig a citerának a hangereje, ami ugye nem szól önmagától akkorát, mint egy zongora, viszont technikát meg nem szeretnénk, tehát kihangosítani nem szeretnénk, mert ez annyira, annyira egyszerű a mi zenénk, holott egyébként bonyolult, de ebbe ne menjünk bele.
Tehát, annyira egyszerű, magától értetődő, ebbe én úgy gondolom, semmilyen erősítés nem fér bele.
- Majd kiderül. Hát, attól függ, hogy mennyien szeretnék hallgatni.
- Jó, egy stadionban végül is el tudjuk viselni.
- Kettőnk közöse az igazából nem klasszikus zene, és a világzene ötvözése.
- Igen, de hát azért a hajlandóság arra, hogy az ember valakivel együtt játsszon, ez viszont nekem bár, és nem okoz nehézséget, meg tudom, hogy neki se, sok embert látok viszont akiknek ez nehézséget okoz, hogy együtt játszani egy másik valakivel, aki valamit tud.
De azt amit ketten játszunk, azt egyikünk se tudja.
- Ez volt mára az Aranymetszés.
Legközelebb a foci VB után találkozunk, amikor nyári kulturális fesztiválokra látogatunk el.
Tartsanak júniustól az Aranyfeszttel!
Viszontlátásra!
...
Több

Személyek

02:58:58

Philip Glass

03:04:45

Makláry Kálmán, kurátor

03:05:57

Kopeczky Róna, kurátor

03:10:37

Jirí Kylián, rendező, koreográfus

03:15:52

Dékány Tibor, építész

03:22:16

Eifert János, fotóművész

03:29:16

Fehér Ildikó, kurátor

03:30:48

Veszprémi Nóra, kurátor

03:32:43

Fehér László, festőművész

03:34:26

Gergely Zsolt, építész

03:35:13

Bay Judit, létesítményfelelős

03:41:22

Balázs János [balra]

03:42:39

Lajkó Félix

Kiemelt részek

02:55:22

Philip Glass

02:55:30

Reigl Judit 90

02:55:42

Jirí Kylián

02:55:55

Metro

02:56:08

Eifert 70`

02:56:18

Budapesti Történeti Múzeum

02:56:33

Edelényi kastélysziget

02:56:48

Improvizáció

03:50:15

Aranymetszés [2014]