Gyártási év: 1978 | Adásnap: 2014. május 29.
Időpont: 16:10:23 | Időtartam: 00:53:00 | Forrás: M3 Anno | ID: 1887726
NAVA műfaj: beszélgetés, interjú, vita
Főcím: Családi körEpizódcím: Ahány ház, annyi szokás+-
Műsorújság szerinti cím: Családi kör
Műsorújság adatai: (12) 1978 Ahány ház, annyi szokás Sok család életét nem a váratlan-véletlen események zilálják szét, hanem azok az eltérő elképzelések, amelyek életcélokról,-stílusról alakulnak ki a családtagokban. A műsor ilyenfajta dilemmákról, súrlódásokról mutat be példákat. Főszereplők: Székhelyi József,Venczel Vera,Hegedűs Erzsébet,Horváth Sándor,Simon Péter,Kádár Flóra,György László,Koltai János,Andai Györgyi,Velenczey István
Műsorszolgáltatói ismertető:
Első adás: 1978-10-26
Műsorcím: Családi kör
Alcím: 52. rész Ahány ház, annyi szokás
Eredeti gyártási év: 1978

Tartalom:
Kelemen Endre bevezetője - ahány ház, annyi szokás. Kelemen Endre a családtagok különböző értékítéletéről, a különbségek közötti közös nevezőiről beszél. Mai történet - dramatiziált jelenet (Venczel Vera és Székhelyi József). Sorrend: gyerek vagy kocsi, vagy kocsi vagy gyerek? Mérei Ferenc pszichológus beszél az előbbi történetről. Mai történet folytatása - az asszony elhatározza, hogy megszüli a gyereket. Mérei Ferenc beszél a két fiatal magatartásáról. Dramatizált jelenet - egy apa 15 évig épít egy családi házat, végül az egész családja beleroppan - ő pedig magára maradt. Az apa szerepében, Horváth Sándor. Kelemen Endre a megrendítő történetről beszél. Ajkai Klára pszichológussal beszélget Kelemen Endre, hogyan történhetett, hogy ilyen mélypontra süllyedt a család, az apa jó szándéka, hogyan fordult vissza stb. Dramatizált jelenet - vidéki gimnázium növendékei látogatóban egy festőnél - a festő szerepében: Koltai János. Mérei Ferenc pszichológus összefoglalja a három szomorú történetet. Kelemen Endre kéri a nézőket, írják meg véleményüket. Ismerteti a Gyermekünk c. nevelési lapot, majd búcsúzik.

Szerzők és alkotók:
1. Bakos Tamás, Gyártásvezető
2. Forgács Ottó, Operatőr
3. Kelemen Endre, Műsorvezető
4. Mihály Éva, Vágó
5. Nagy Sándor, Díszlettervező
6. Palásthy György, Forgatókönyvíró
7. Palásthy György, Rendező
8. Schelb Gyula, Hangmérnök
9. Szőke József, Fővilágosító
10. Tamási János, Rendező munkatársa
11. Várkonyi Zsuzsa, Szerkesztő

Produkció előadóművészei:
1. Andai Györgyi
2. György László
3. Hegedűs Erzsébet
4. Horváth Sándor
5. Kádár Flóra
6. Koltai János
7. Simon Péter
8. Székhelyi József
9. Velenczey István
10. Venczel Vera

Produkció közreműködői:
1. Dr. Ajkay Klára, pszichológus
2. Mérei Ferenc, pszichológus
Teljes leirat:
- Ha valamilyen mottót kellene
választunk mai műsorunk elé, kedves
nézőink,
én talán ezt a bölcs
mondást tudnám ajánlani:
ahány ház, annyi szokás.
Lehet, hogy most furcsán néznek rám,
hogy bölcsességből csak
ennyire tellett és nagy nehezen
éppen ezt a régi, lejáratott
közhelyet tudtam csak összehozni.
De higgyék el, hogy ezek
mögött a szavak mögött
talán évszázados
küzdelem, nehéz harc áll.
Hiszen nem minden korszakban
és nem minden élethelyzetben
volt az kézenfekvő, hogy
elismerjük mások igazát,
elismerjük, hogy létezik
más szokásrendszer,
nemcsak az, amit az embereknek
általában felülről diktáltak.
A Családi kör műsorában azért
is hozzuk szóba ezt a gondolatot,
mert az ember a családi
életvezetésben lépten-nyomon
találkozik azzal a ténnyel,
hogy a családok nagymértékben
különböznek abban,
hogy milyen az életvezetési stílusuk,
hogy milyen az ízlésük,
a szokásrendszerük, és
mit helyeznek előtérbe
ha az élet értékeiről esik szó.
Azt hiszem, hogy el kell ismerünk,
hogy az egységes és néha
idealizált családkép mögött
léteznek olyan rések és repedések,
amelyek gyakran szétfeszítik
ezt az egységes családképet.
És tulajdonképpen nemcsak a
családok különböznek egymástól,
hanem ha komolyabban megnézzük,
a családon belül a
családtagok értékítélete,
a családtagok vélekedése, a
családtagok által diktált
életstílus is nagymértékben
különbözik. Ezekről a kérdésekről
szeretnénk mai műsorunkban
beszélni, kedves nézőink.
és megvitatni az, hogy
létezhet-e a különbségek között
valami közös nevezőnk?
Mikor és hogyan lehet
megoldani a helyzeteket?
Vagy van-e olyan helyzet, amit
talán meg sem tudunk oldani?
Kezdjük el akkor mai
műsorunkat egy mai történettel.
(zene)
- Éva!
(zene)
- Kiesik a szemed, Gyula!
- Nem baj drágám, az SZTK-ban
visszateszik ingyen.
- Baromi nagy újságom van!
- Nem fogod elhinni!
- Én mondom először!
- Az enyém fontosabb!
- Arról van szó... az mondja el
elsőnek, aki először ér föl, jó!?
- Jó! Te, várjál!
- Csibész! Csalás.
- Nem is örülsz?
- Dehogynem.
- És te?
- Én is. Csak...
- Én is azt mondom, hogy csak.
- Csak?
- Csak.Te mondtad először, hogy csak.
-Mit akarsz azzal mondani, hogy csak?
- Semmit. Csak félek...
- Ugyan! Te mindig félsz valamitől.
- Te nem félsz? Akkor miért nem
örülsz, hogy gyerekünk lesz?!
- Ki mondta, hogy nem örülök?
- Nem mondtad, hogy örülsz.
- Hát jó. Jó, jó. Örülök, bár...
- Bár? Mi az, hogy bár?
- Bár nem erről volt szó.
- Mikor nem erről volt szó?
- Soha.
- Soha nem lesz gyerekünk?
- Ne, ne, ne! Ne
forgasd ki a szavaimat.
Én nem azt mondtam, hogy soha nem
lesz gyerekünk, te tudod nagyon jól
hogy én mire gondolok.
- Nem tudom.
- Arról volt szó, hogy...
hogy a gyerekkel még várunk.
- Míg lakásunk lesz.
- Meg minden.
- Kocsi?
- Például.
- Szóval a kocsi a minden?
- Nem, nem. A kocsi nem minden.
A kocsi csak része annak
a fogalomnak, hogy minden.
Nézd, ez egy szédületes lehetőség.
Ma dőlt el végre, hogy a Füredi
elutazik Törökországba 2 évre
a szerelés vezetésére.
És eladja a kocsit, érted?!
- Milyen kocsit?
- Trabant! Másfél éves.
Olyan gyönyörű, mintha most
hozta volna ki a telepről.
- Tizenkétezer van benne!
- És mennyiért?
- Árában! Éppen ez a szédületes
benne, hogy árában adja!
- Mi az, hogy árában?
- Árában. Hát azt jelenti,
hogy annyiért, amennyiért vette,
negyvenhat.
- De nem kell kifizetnünk.
- Nem kell kifizetni?
- Hát, szóval... nézd, ki kell
fizetni, csak nem egyszerre.
Hanem most kifizetünk
neki huszonkettőt,
és aztán minden hónapban, amíg
nincs itthon, egy ezrest.
Érted? Az két év alatt
huszonnégy, az negyvenhat.
Mire hazajön, megkapja
az egészet, ő pedig
vámmentesen hozhat magának
egy új kocsit. Érted?!
Hát nem szédületes? Akár
ma is átvehetjük a kocsit.
- Holnap átvehetjük a kocsit.
- De hát nekünk nincs 22 ezer
forintunk.
- Én már ezt is elintéztem.
Na ide figyelj!
Nekünk van öt, a te anyádék meg
az én anyámék adnak ötöt, az tíz.
Én holnap a vállalattól
kapok előleget, az tizenhat.
A többit pedig összedobják a srácok.
- Milyen srácok?
- Fraisz, Gábor, Tibi, adnak egy-egy
kettest, beszállnak egy-egy kettessel
A szent cél, az összesen
huszonkettő. Hát nem nagyszerű?
- Tényleg nagyszerű, de...
- Mi az, hogy de?
Képzeld el, hogy holnap kocsival
megyünk, beülünk, letekerjük az
ablakot.
Utazunk, tájak, városok,
eshet, fújhat, szól a rádió.
Az ablaktörlő mindent letöröl,
utazunk a mesék kocsiján.
- Te valamit elfelejtettél,
azt hiszem.
- Mit?
- Amit elmondtál erről a
meseautóról, ez lehetőség.
De ami én mondtam a
gyerekről, az valóság.
- Hogy-hogy?
- Úgy, hogy itt van a hasamban.
Nem érted?
Nem holnap, nem részletekben,
nem 24 hónap alatt, hanem ma, most.
Terhes vagyok, az orvostól
jövök. És azt hittem,
olyan hírt mondok neked,
aminek örülni fogsz.
Aminek te is örülni fogsz.
- Én nem mondtam, hogy nem örülök.
- Mondd meg egyenesen,
igen vagy nem. Örülsz?
- Hát jó. Tessék. Nem örülök.
- És miért nem? Mert le kellene
mondani egy vacak autóról, igaz?!
Mert néhány évig még gyalog
kellene járnod, igaz?!
Mert szerinted a karrierhez a
lakás, a csinos feleség mellett
az autó is hozzátartozik, igaz?
- Nézd, te most meg akarsz engem
sérteni.
De nem sértődöm meg, mert tudom,
hogy szeretsz és én is szeretlek.
Amit elmondtál, az általában
igaz, de nem egyes számban.
Ez az autó nemcsak az én
autóm volna, hanem a mienk.
A mienk, a te autód is.
És ha nem vesszük meg,
akkor nemcsak én járok haza gyalog
évekig és cipelem haza a cuccokat,
télen-nyár utazom másfél órát a
zsúfolt buszon, villamoson, hanem te
is.
Ami pedig a karriert illeti, nemcsak
az én karrieremhez tartozik hozzá,
hanem a tiedhez is.
Nézd édes, én most...
nem azt mondtam, hogy...
ne legyen gyerekünk vagy
soha ne legyen gyerekünk,
én csak azt mondom,
hogy ne pont most legyen.
Mindent nem bírunk egyszerre.
Nézd meg itt a házban is.
Fiatal házasok vannak. Egy
gyerek, két gyerek, három gyerek.
Az asszony egész nap otthon ül, ki
sem tud mozdulni, ki sem teheti a
lábát.
A férj rohan haza, cipeli haza
a cuccokat, aztán otthon ülnek.
A te szüleid, az én szüleim is
aktívak. Ki segítene nekünk? Senki.
Nem azt terveztük, hogy elutazunk?
Összeállítottunk egy útitervet.
Bécs, München, Zürich, Genf,
Barcelona, Athen, Nápoly, Róma.
Most megtehetnénk kocsival.
Nézd, én még szeretnék néhány
évig veled kettesben élni.
Ha most kedvünk van, akkor nem
vásárolunk, elmegyünk vacsorázni.
Ha kedvünk van, ellógunk egy moziba.
Vagy ha találunk egy jó könyvet,
akkor olvasunk fél éjszakán keresztül
- Hát nem érted?
- Én értem.
De úgy látszik, te
még minden nem érted.
Nem arról van szó, hogy most
nullán vagyunk és válasszunk,
hogy egy vagy kettő. Ez a
gyerek már megvan, hát nem érted?
- Dehogynem értem.
- Hát akkor?!
- Nem mi lennénk az elsők.
- Miben?
- Hát abban, tudod.
- És milyen indokkal?
Tudod, hogy bizottság elé kell menni!
És megkérdezik, hogy
miért akarom elvetetni?
Nem téged kérdeznek! Nem neked
kell odamenni! Egyedül nekem!
És mit mondjak? Hogy kérem szépen,
a férjem még élni akar néhány évig?!
De 24 hónapig mindenképpen, amíg
az autórészleteket kifizetjük.
És ezért tisztelettel kérem, hogy
megöljék az első gyerekemet egy autó
miatt.
- Ezt én nem mondtam.
- Mert téged nem is kérdeznek!
- Hát nem érted? Gyerekünk még lehet.
De ilyen lehetősége csak egyszer
adódik az embernek ebben a büdös
életben.
És ha most elszalasztjuk,
akkor nincs, akkor vége!
- És ha kiderül, hogy a műtét után
már soha többé nem lehet gyerekünk,
akkor mi lesz? Akkor is csak ülünk
az autóban, és tájak, és szól a zene?
És az ablaktörlő mindent letöröl?
Róma, Nápoly, igen.
Én is emlékszem a tervezgetésünkre,
rengeteget nevettünk.
Eszembe se jutott, hogy valaha azon
fogunk veszekedni, hogy legyen-e
gyerekünk.
- Most ne legyen.
- Pedig most már van.
- El lehet vetetni.
- Csak nyomós indokkal!
-Bizottság nélkül is, hallottam róla.
- Titokban? Valahol minden garancia
nélkül?!
- Azt is csak orvos csinálja.
- Neked tényleg ez az autó jelenti az
életet?
Annyira, hogy fel sem merül
benned a feleséged élete?
Hogy esetleg egy titkos műtéttel
életveszélybe kerülhetek?
Hogy kockáztatjuk azt, hogy
valaha is legyen gyerekünk?
- Hátha nemcsak az
autóvásárlás a nagy alkalom,
az egyetlen, a megismételhetetlen,
hanem ez a gyerek is?!
- A történetet, amelyet
itt most megszakítottunk,
mintha iskolakönyvből
merítettük volna.
Éva, a feleség. Kornél, a férj.
Szépek, fiatalok, boldogok.
Örülnek az életnek.
- Ahogyan ketten együtt
felszaladnak a lépcsőn,
mintha Ádám és Éva indulnának el
a bibliai történet kezdetén.
S ők valóban ott
vannak már a kétszobás,
modern, lakótelepi
lakás édenkertjében.
S ekkor, mintha a boldogság
ege elborult volna.
Mintha az öröm megkeseredett
volna a szájukban.
Mintha megváltozott volna a világ.
Éva nézi a másikat,
és nem érti. Ez az ő férje?
Akinek az a véleménye,
hogy gyerekünk még lehet,
de ha a Trabantot árban
elszalasztjuk, akkor autónk soha
többé nem lesz.
Kornél ugyanúgy áll ott.
Nézi, ez lenne az ő felesége?
Ez az asszony, aki minden miatt fél?
Aki mindenben a félelmet érzi.
És aki már rég elfeledkezett arról,
hogy egyszer az Európa-körüli
autóútról álmodtak?
Mi történt itt?
Nos, ami itt tt feltárult,
Azt a társadalom
lélektanban úgy nevezik,
hogy értékirányulási különbség.
Arról van szó, hogy érzelmileg
és helyzetileg fontos dolgokban
két egy élettérben, egy körben, egy
házasságban,egy szerelemben élő ember
különböző véleményeken van.
Nos, a kicsit vagy kocsit
tétel szellemesen leegyszerűsíti,
bár összefoglalja ezt az
értékirányulási különbséget.
valójában itt valami
tágabb dologról van szó.
Mintha kettőjük között
rejtve maradt volna valami.
Igaz, volt szó köztük gyerekről.
Nyilván volt szó köztük autóról is.
Hiszen nehéz elképzelni
olyan fiatal párt,
amelynek a képzetáramlásában a
gyermek és az autó nem szerepel.
De nem volt szó arról, hogy itt
kétféle elképzelésről van szó,
az életnek kétféle menetéről.
Egyszóval kétféle értékirányulásról.
Nos, most folytassuk a történetet.
- Akárhogy is csűrjük-csavarjuk,
a tény az, hogy átvertél.
- Mit csináltam?
- Becsaptál. Vagy félrevezettél.
Szépen elhitetted velem, hogy
szeded a tablettákat, és közben...
- És közben terhes lettem
tőled. Ez a nagy átverés?
Félrevezettelek azzal, hogy amiről
annyit beszéltünk a házasságunk előtt
én beváltottam.
- Nem erről beszéltünk!
- A boldogságról beszéltünk!
És én így képzelem el.
- Hát én meg nem!
- Akkor hát mi legyen?
Mert ez a gyerek
most már megszületik.
(zene)
- Ez a házaspár még fiatal.
Előttük az élet.
Valószínűleg fognak még utazni.
Valószínűleg látni fogják még a
világot.
De bármilyen jóhiszeműnek
gondoljuk is Kornélt,
ebben a jóhiszeműségben
mégis kétféle értékképzés rejlik.
És az állította szembe őket egymással
olyan hevességgel, néha olyan dühvel,
mintha a régi előítéletek
mintáját követnék.
Az élet hosszú, lehet,
hogy még rendbe jönnek.
Ez a z értékkülönbség mégis
jelentős sebet ejthetett
kettőjük közös életében.
Most egy másik epizód fog következni,
ebben is értékirányulási
különbségekről lesz szó.
Még nehezebb következményekkel
és még súlyosabb terhekkel.
- Igen, jövök, jövök!
Igen, én hirdettem, uram.
Igen, három újságba is betettem,
meg megadtam a címet is,
mert sürgős a dolog.
Na ne gondoljon semmi különösre, csak
éppen nem akarok én jeligézni meg
levelezni.
Aki komoly vásárló, az jöjjön
ki egyenesen és nézze meg.
Aztán döntse el, hogy kell-e
neki, vagy sem.
Hát tessék!
Ez a ház, akár hiszi, akár nem, de
akkor is úgy van, ahogyan mondom,
ez a ház 15 évig épült.
Na, hitte volna? Ugye, nem?!
De nézze meg, uram, itt minden
olyan, mintha ma készült volna.
Na. Ezen a házon uram egyetlen fillér
adósság sincs, és soha nem is volt.
Tessék? Nem, OTP se.
Arra én vigyáztam, kérem.
Itt mindig minden
készpénzzel volt kifizetve.
Ha összegyűlt a pénzünk,
ment az építkezés
ha nem volt elég a következő
munkafolyamatra, megálltunk.
És gyűjtöttünk. Így
ment ez uram 15 évig.
Én erre a házra uram,
feltettem az életemet.
Tudja lelencgyerek voltam.
A szüleimet nem ismertem és hát
2-3 évenként más és más intézetben
vagy családban nevelkedtem, szóval
sose volt olyan igazi otthonom.
És emlékszem, még inas
voltam, nem voltam segéd,
de már tudtam, mert elhatároztam,
hogy nekem pedig házam lesz.
Illetve hát rosszul mondom, mert
sose azt gondoltam, hogy nekem,
hanem valahogy úgy, hogy az én
gyerekeimnek pedig otthona lesz.
Mondom, még inas voltam,
amikor ezt elhatároztam.
És hát tessék, itt van. A ház kész.
Hogy? Hát nem, nem nem. Mi
sose költöztünk aztán ide
mégsem, mert...
A plafont is nézze meg, uram.
Nézze meg, hogyan van vakolva!
Egy hajszál, annyi
repedés sincs rajta.
A gyerek csinálta. Nem!
Dehogy, nem kőműves.
De úgy néz ki, mintha
kőműves csinálta volna, igaz?
Örülök, hogy ezt mondja uram, mert
én is sokszor mondtam a gyereknek,
hogy kőművesnek kellett volna mennie,
de az Istennek sem lehetett
rábeszélni.
Pedig látja milyen keze
van ehhez a munkához.
Esztergályos lett, azt
mondja, ehhez van kedve.
Meg azt mondja, hogy ítt úgyis
annyit dolgozik, mint kőműves,
hogy egész életére elég lesz neki.
Hát, ami azt illeti, elég
korán befogtuk a gyereket.
Alig, hogy elbírta a vizes kannát,
már neki kellett hordania a vizet az
utca végéről.
Mert hát akkor itt híre
sem volt a vízvezetéknek.
Ide meg kellett a víz, ugye.
Szeretett volna játszani,
de hát én megmondtam neki,
hogy fiacskám a játékból nincs
ház, hát csak hordjad a vizet.
Majd ha apádat játszani látod,
akkor te is abbahagyhatod.
Így mondtam neki, kérem. Hát
egyszer-egyszer sírt, meg dacoskodott
Hát tudja, milyen a gyerek.
Hát jobban szeret játszani.
De aztán abbahagyta és szó
nélkül csinálta, amit kellett.
Ritka szorgalmas gyerek lett belőle,
kérem szépen, azt mondhatom.
Nem azért, mert az én fiam,
mert mások is megmondhatják.
Ez nem járt sehová kérem.
Ennek nem voltak barátai.
A lányok se érdekelték. Mozi,
vagy tánc, vagy effélék nem, uram.
Ez a gyerek velünk együtt
minden áldott nap fogta magát,
és iskola után, és később
meg munka után jött ki ide
és csinálta, ami elő volt írva.
Hát igaz, hogy tőlünk se látott mást.
Akár hiszi, akár nem,
a feleségem meg én
életünkben egyetlen egyszer
táncoltunk, az esküvőnkön.
Moziba nem voltunk, nem jártunk
presszóba meg efféle helyekre.
Egyszer elvittük a gyereket az
Állatkertbe, mert aznap annyira
esett,
hogy ide nem lehetett kijönni.
De máshol mi sem voltunk.
De végül... a feleségem nagyon
vidám lány volt ám lány korában.
Mindene volt a tánc, meg
a mozi, meg a könyvek.
Tudja olyan brigádban dolgozott, ami
fenemód összeszokott fiúkból
és lányokból állt. Majdnem hogy a
brigádtól kellett megkérnem a kezét,
mert jobban hallgatott
rájuk, mint a szüleire.
És ő is le tudott mondani
mindenről a házért.
Nem könnyen, azt nem mondom.
Mert a brigád szerette volna,
ha ott folytatja, ahol az
esküvő előtt abbahagyták.
De hát én aztán elmagyaráztam
neki is, meg a brigádnak is,
hogy egy asszonynak már
másféle életet kell élnie.
Elsősorban a férje mellett a helye.
Mit tetszett kérdezni?
Ja, de igen. A brigád felajánlotta,
hogy segít az építkezésen.
Egyszer ki is jöttek egy vasárnap, de
aztán én megköszöntem a segítséget.
és mondtam, hogy köszönöm
szépen, de nem kérek belőle.
Hát ezek játéknak vették
ezt is, szórakozásnak!
Hoztak kaját meg sört. Aztán
ebéd szünet, meg uzsonna szünet,
és 5 óra felé már szedelődzködtek
is, hogy estére a városban legyenek.
Mert ugye mozi, meg tévé, meg presszó
Hát így nem lehet építeni, kérem.
Meg aztán arra is gondoltam, hogy
viszonozni is kell majd a segítséget.
De miből, uram? Mi minden
fillért befektettünk.
Nekünk egyetlen fölösleges fillérünk
és egyetlen fölösleges percünk nem
volt.
Mi uram, én nem
szégyellem megmondani,
tíz éven keresztül
zsíros kenyéren éltünk.
Nálunk hús csak karácsonykor
és húsvétkor volt.
Akkor is csak módjával!
Az ünnep estéjén és kész.
Minden belement a házba.
A feleségem egyszer-egyszer szólt,
hogy kéne új ruha, meg kabát,
meg cipő.
Meg hogy már megszólják
a brigád társai,
hogy állandóan ugyanabban a
ruhában jár, én megmondtam neki,
hogy ne törődjön vele.
Nekünk egyetlen célunk van,
és ha azt el akarjuk érni, akkor nem
dobjuk ki a pénzt holmi kacatokra
csak azért, hogy a brigádnak tessék.
Majd, mondtam neki.
Majd ha kész a ház. Akkor veszünk
ruhát, cipőt, kabátot, mindent.
Azt én sem hittem,
amikor belekezdtünk,
hogy ennyire el fog
húzódni az építkezés.
Arra gondoltam, hogy
3-4 év és készen leszünk.
Csak aztán!
Először én kaptam tüdő
és mellhártya gyulladást.
Megfáztam itt kint az első télen.
Mert akkor a feleségem állapotos
volt és helyette is dolgoztam.
Egyedül ástam,
csákányoztam itt mindent.
Nem szaporítom a szót. Három
hónapig voltam betegállományban.
A pénzünket feléltük.
Aztán megszületett a gyerek, a
feleségem megint nem dolgozhatott
velem.
Őszintén megvallva
volt egy olyan érzésem,
hogy örül is neki, hogy
nem kell itt lenni velem
a szoptatásra hivatkozva.
Aztán én mondtam neki,
hogy akkor is csak jöjjön ki a
gyerekkel együtt és legyenek velem.
Mert még mindig jobb, mint abban
a vizes albérletben, ahol laktunk.
Szerencsére aztán elég
hamar elapadt a teje,
így nem kellett szoptatnia
már és újból nekilendült.
Úgy két évre rá, egyszer
csak azt mondja nekem
hogy megint állapotos.
Mondom neki, édes fiam!
Hát akármilyen furcsán hangzik
is, de a legrosszabbkor mondod.
Mert éppen most lenne
a tető felrakása soron.
És én azt egyedül nem bírom.
Azt mondja, hívjunk segítséget.
Kijön a brigád szívesen, és
felrakja azt az egy-két gerendát.
Hát mondom, még csak az kell nekem!
Ennyi embernek sör, meg ennivaló!
Hát miből fizettem volna?
Nem, inkább nem!
Viszont menj el édes fiam az
orvoshoz, és mondd meg neki,
hogy a gyerek most nem aktuális.
Aztán tudja mi történt?
Az én feleségem nem
ment el az orvoshoz.
Mert megint telebeszélték
a társai a fejét.
Hogy fontosabb a gyerek,
mint a férjed mániája.
Így mondták kérem, hogy a mániája.
Aztán már elmúlt 3 hónapos a
terhessége, amikor kiderült,
hogy nem hallgatott rám.
Mi? Hát dehogy, kérem!
Hát mit képzel maga rólam? Én kérem
egy ujjal sem nyúltam a feleségemhez!
Nem, megmondtam neki,
hogy rendben van.
Ha ő meg akarja tartani a
gyereket ellenemre, tartsa meg.
De én meg nem tudom őtet
nélkülözni az építkezésen,
ahogy mondtam kezdetben is.
Felraktuk a tetőt ketten.
Hát... aztán...
szóval 6 hónapos volt,
amikor elment a terhessége.
Persze a pénzünk megint ráment.
Meg a fiúnk ugye kicsi volt még.
Nekem kellett rá is vigyázni,
mert hát ugye egyedül voltam!
Hát szóval megint le kellett állnunk.
A feleségem úgy jött ki a kórházból,
hogy alig lehetett ráismerni.
Valahogy olyan réveteg lett,
vagy hogy is fejezzem ki magam.
Csak nézett maga elé és amikor
rászóltam, úgy összerezzent.
Mintha álomból ébresztettem voltam.
Mondtam neki, édes fiam!
Ha így jössz föl a tetőre cserepezni,
még leesel, aztán jól nézünk ki!
Nem cifrázom, uram. A feleségem,
hát hogy is mondjam?
Felmondták az idegei a szolgálatot.
Bevittük a kórházba. A feleségem
hol jobban lett, akkor kijött.
Aztán rosszabbodott
megint, akkor visszavittük.
Képzelheti milyen tempóban
haladhattunk ilyen körülmények
között.
És mégis egyszer csak elkészült!
Itt álltam a fiammal, aki akkor
már kész esztergályos lett.
Én megmondom úgy, ahogy van.
Én sírtam uram.
Felépítettem a házamat!
Kezet fogtam a fiammal.
Mondtam neki, látod fiam,
a kitartás és szorgalmas
munka meghozza a gyümölcsét.
Aztán bementünk a kórházba.
A feleségem aznap
sajnos rosszabbul volt.
Nem is beszélhettünk vele.
Hát mondtam a fiamnak,
hogy nem baj, átköltözünk,
aztán áthozzuk a készbe.
Csak bólogatott, nem szólt az semmit.
Hát honnan tudhattam volna,
hogy mit forgat a fejében?!
Másnap várom, hogy jöjjön haza munka
után. Már összecsomagoltam mindent.
Akartam tehertaxiért küldeni.
Hát csak nem jön! Már
besötétedett, még mindig nincs.
Hát ott aludtam el az
összekötözött ágyneműn.
Reggel még mindig nincs a gyerek!
Megyek a gyárba, ahol dolgozott,
mondom a fiammal szeretnék beszélni.
Azt mondják, nincs bent.
Hát mondom, hol van?
Hát azt magának jobban kellene
tudni, mert már tegnap se jött be!
Hát képzelheti. A feleségem a
kórházban, a gyerek meg eltűnt!
Persze kicsomagoltam újra. Gondoltam
megvárom, amíg előkerül a gyerek.
Aztán egy hét múlva
hívatnak a rendőrségre,
hogy hol a fiam? Mondom, kérem,
én nem tudom. Én is kerestem.
De hát nem tudja senki.
Erre mondják, hogy ott van náluk.
A nyugati határon fogták el,
egy haverjával át akartak szökni.
Valahonnan szereztek egy
revolvert és amikor elkapták őket,
megsebesítették a határőrt.
Jaj! Na közben a
feleségem ugye jobban lett.
Kiengedték a kórházból.
Persze ő is megtudta a dolgot
és már vihettem is vissza.
Hát ezért nem laktunk itt
egyetlen napig sem, uram.
Dacára annak, hogy 15
évig ez volt az álmunk.
Vagy ahogy a brigád
mondta a feleségemnek,
a mániám.
De ugye, szép ház?
Ugye látszik, hogy
ebbe benne van minden?!
Malter, tégla meg szív.
Mit mond? Meg két élet?
Hát, az is benne van, uram.
Nem vitás.
Na! Megveszi?
- Ennek a megrendítő
történetnek tulajdonképpen
egy látható szereplője volt, az apa.
De most mi képzeletben
kibővítjük ezt a kört,
és Ajkay Klára pszichológustól azt
kérem, hogy menjen bele abba a
játékba,
hogy mi voltunk például a
vevők és bent jártunk a házban.
Most visszajöttünk és meg
kellene beszélnünk azt,
hogy hogyan érhetett el egy
család ilyen mély pontra?
Ilyen tragédiához.
Hogy a jó szándék hogyan fordul
visszájára az apa esetében?
Az asszony egy szorosan
összeszokott brigádban dolgozott.
Ennek a brigádnak megvoltak
a kialakult szokásai,
amibe beletartozott
a tánc, a szórakozás,
az együttes színház vagy
mozi látogatás nyilvánvalóan.
Na most, feltehető az, hogy
ebben a brigádban a lányok
szépen öltözködtek. Fontos volt
számukra, hogy jó szagúak legyenek.
Fontos volt számukra az,
hogy tessenek a férfiaknak.
Na most ennek az asszonynak,
aki ugyanezt az életet élte,
tehát a női létet, volt
egy fantáziája arról,
hogy milyen lesz az élet
akkor, hogy ha férjhez megy.
Lehet, hogy ebben a fantáziában
benne volt ez a családi ház is.
De talán nem ilyen
sürgetően és nem ilyen áron.
Na most akkor, amikor férjhez
ment és elkezdődött ez a hajsza,
akkor le kellett mondania
apró, mindennapos dolgokról.
Amik valamilyen módon hozzátapadtak
a női létéhez, személyiségéhez.
Nem vehetett magának ruhát, cipőt.
Nem vásárolhatott, hiszen
zsíros kenyeret ettek évekig.
Nem főzhetett. Valószínűleg
nem mehetett el, sőt biztosan
nem mehetett el szórakozni.
Tehát el volt tőle véve mindaz,
ami a női létével összetapadt.
Ami ennél talán még súlyosabb,
hogy az anyai szerepében
is valamilyen módon
meg volt támadva.
Az apa örült akkor, amikor
az első gyerek születése után
hamar elapadt a teje.
És majdnem, hogy kapóra jött
hogy a második gyerek
nem születhetett meg.
Tehát az anyaszerepben és a női
szerepben volt akadályoztatva.
- Én ezt rendkívül
fontosnak tartom, mert sajnos
ebben az egyenjogúsági kampányban,
amit időnként folytatunk,
elveszítjük ezt a
szerephez való jogot.
Hogy a nőnek az anyasághoz,
a nőiességhez igenis van joga.
És joga van megőrizni ezt.
-Igen, ezt tapasztaltam pszichiátriai
osztályon,
ahol dolgoztam, hogy
létezik egy ilyen diagnózis,
hogy házépítése neurózis.
Ez egy női pszichiátriai osztály,
ahol ezek a nők, akik egy ilyen
irreális vállalkozásba fogtak a
családdal,
azok valamilyen módon
hamar elöregedtek,
elveszítették a szépségüket,
a vonzásukat,
örömtelenné, depresszívvé váltak.
- Nézzük a gyerek szemszögéből. Miért
nem sikerült a gyereknek megtalálnia
a helyét, a boldogságát
ebben a családban?
Azt hiszem, azt történt,
hogy ez a fiú valóban
nagyon nagy igyekezettel próbált
azonosulni azzal az életformával,
amit az apa kínált neki.
Ugyanakkor azonban ő
nemcsak ebben a családban élt, hanem
az iskolában, a szakmunkásképzőben.
Ahol látta a hasonló korú
gyerekeket. Fiúkat és lányokat,
akiknél a jelen életnek a minősége
fontosabb volt, mint az,
amit az apa diktált,
az anyagi gyarapodás.
Tehát egy-egy együttes
kirándulás, szórakozás
vagy éppen egy
motorbiciklinek a megvétele
nagyobb örömöt jelentett
ezeknek a gyerekeknek.
Na most fiú, nagyon sokáig
nyílván próbált azonosulni
evvel az apa által nyújtott mintával,
de megrémült, megérezte
benne a csapdát és kimenekült.
Sajnos egy rossz, deviáns,
az átlagtól negatív módon eltérő
viselkedésbe futott végül is.
- Mondhatjuk-e azt, hogy az egész
tragédiának, ha szabad így fogalmazni
a főszereplője, az okozója az apa?
Hogy vélekedjünk most
az ilyen típusú apákról?
- Én azt hiszem, hogy ez az
apa nem volt egy gonosztevő.
Egyszerűen az történt, hogy
nagyon régről hozott egy mintát.
Amiben az szerepelt, hogy az
élet mindennapjainak a minősége
nem olyan fontos, mint a
jövőbeli terv, a gyűjtögetés,
az anyagi gyarapodás, aminek
a szimbóluma ez a családi ház lett.
- De azért meg kell értenünk
családok százait, ezreit, akik
nagy erőfeszítést tesznek azért,
hogy egy egyszoba-konyhás lakásból
hogy egy zsúfolt
lakásból megéljék azt,
hogy jobb körülmények
közé kerüljenek,
hogy jobb lakásba kerüljenek.
És az állam támogatja
ezeket a magánépítkezéseket
kölcsönökkel, OTP, üzemi kölcsönök,
és így tovább.
Tehát tulajdonképpen nekünk meg
kellene értenünk azért ezt a vágyat,
hogy az emberek szeretnének
jobb körülmények között élni.
Persze, csakhogy az itt szereplő,
a monológban szereplő férfi
nem tette meg ezeket a... nem fogadta
el ezeket a segítségeket.
Hiszen ki van mondva, hogy
nem vett fel OTP kölcsönt,
nem fogadta el mondjuk
a brigádnak a segítségét,
dolgozott benne valamiféle,
talán rossz szó, kivagyiság.
Tehát én akarom megmutatni,
én akarom véghezvinni!
Én egyedül, a családommal!
Na most, ez a két minta ütközött.
Tehát ez robbantotta szét a családot.
Egyrészt ez a vágy, a gyarapodás,
a vagyon, a családi ház.
Más részről pedig a mindennapi
létnek az örömei, az élet minősége.
Na most, nem tudom, nyílván nemcsak
nekem az jutott eszembe,
hanem nagyon sokunknak a
Kőműves Kelemenné balladája.
Ami többek között arról is szól,
hogy egy ilyen irreális vállalkozás
hogyan viszi bele az embert
abba a megszállottságba,
amely eljuttatja oda, hogy a
legemberibb értéket,
az emberi életet képes
alárendelni egy tárgyi értéknek.
Ezt a rengeteg áldozatot
el tudja vállalni,
saját boldogságát is feláldozza,
míg végül nem tudja élvezni azt,
amiért ezeket az
áldozatokat meghozta.
- Esküszöm magának Ferikém, hogy
itthon van. Bent van a műteremben
és dolgozik. Nem, ennek
ellenére nincs kész.
Dehogy beteg. Talán egy
kicsit fáradt. Hogy mennyi?
Hogy mennyi van kész? Hát,
talán a fele. Jó, jöjjön el.
De a képeket azokat
úgy sem tudják elvinni.
Jó jöjjön és legalább
maga beszéljen vele!
(csengetnek)
- Bocsásson meg, de csengettek.
Jó, ne haragudjon. Jó,
akkor várjuk, viszlát!
- Kezeit csókolom!
- Jó napot kívánok!
- Hát itt volnánk. Pontosak voltunk,
ugye? Gyerekek gyertek be!
- Jaj, hát hirtelen nem is tudom.
Maguk jöttek abból a vidéki
gimnáziumból?
- Igen, pontosan.
- Hát akkor fáradjanak beljebb!
- Gyertek, gyerekek!
- A férjem sajnos dolgozik.
Bent van a műteremben,
nagyon sürgős munkája van.
- Igen, de azért kértünk tőle
levélben időpontot,
hogy ne zavarjuk az alkotásban. A
vonatunk már két órája megérkezett,
de mi tettünk egy kis sétát,
mielőtt feljöttünk volna ide.
Hát akkor keressetek magatoknak
helyet, üljetek le, gyerekek.
Foglaljatok helyet.
Én szólok a férjemnek.
Tudja nem szereti, hogy ha a
vendégeket egyenesen a műterembe
vezetem.
- A művész, amikor
alkot, teljesen elmélyül.
Ilyenkor megszűnik számára a
külvilág, csak a képét látja, amit
fest.
Csak az alkotás foglalkoztatja.
Kicsit várnunk kell.
- A férjem azonnal jön.
Egy kis türelmet kérek.
- A tanár úr együtt járt
a művésszel iskolába?
- Hát nem én, a bátyám,
de látásból én is ismerem.
Bár azóta már 20 év is elmúlt.
- Csókolom!
- Jó reggelt kívánok!
- Jó reggelt, szervusztok!
- A Kiss G. Feri öccse vagyok.
Talán tetszik rám
emlékezni még az iskolából.
- Örvendek. Üljetek le, gyerekek!
- És ezek a tanítványaim.
Azért bátorkodtunk
zavarni a művész urat,
mert szerettem volna nekik
bemutatni egy igazi művészt.
Az alkotás folyamatát.
- Igazi művészt? Whiskyt parancsol?
- Köszönöm, én alkoholt
sosem fogyasztok.
- Öreg hiba. Na, és
miért pont ide, hozzám?
- Hát emlékeztem még az iskolából,
és aztán olvastam is a lapokban,
hogy a kiállítása, az...
- A kiállításom?
- Mikor? 15 éve.
- Igen, igen.
- Az volt az első kiállításom.
Meg az utolsó is.
- Gondolom, nem könnyű ennyi képet
megalkotni.
- Nem, nem, nem, nem. Nem könnyű!
Na, hát akkor mit csináljunk?
- Mi készültünk néhány kérdéssel.
És ha lehetséges, mivel a gyerekek
még sosem láttak festőművész műtermet
ha nem volnánk alkalmatlanok...
-A műtermet hagyjuk, ott nincs semmi
érdekes.
Maradjunk akkor a kérdéseknél.
- Nos, ki kezdi, gyerekek?!
- Azt szeretném kérdezni,
hogy találja ki, hogy mit fest?
Szóval hogy jut az eszébe egy téma?
- Gyerekek, az igaz
festő szeme olyan,
mint egy szüntelenül
exponáló fényképezőgép.
Amit lát, az mind kép.
A te arcod, meg a tied.
A kezed, a tollad, a jegyzetfüzeted.
Aztán hogy mindebből
mikor, mi, hogyan...
jön elő, hogyan lesz belőle kép?
- A témát a megrendelő szokta adni.
Ő mondja meg, mire lenne szükség.
És a hozzávetőleges méreteket is.
- Most a festőművészről beszélgetünk.
Ne szólj bele! Igen?
- A művésznek éppen úgy,
nagyon keményen kell dolgoznia,
és meg kell keresnie a kenyerét,
mint mindenki másnak.
- Nagyon tanulságos volt,
amit a művész úr a
festő szeméről mondott.
Talán ez egy éppen olyan kép, amely..
- A férjemnek most csendéletet kell
festenie.
Pipacsokat zöld korsóban.
Nagyon szép kép.
- Gyönyörű! De
a 35. után kicsit unalmas.
- Harmincötöt? Ugyanazt?
- Ez a lényeg. Pontosan ugyanazt,
különben nem veszi át a képkereskedő.
Pipacsok zöld korsóban!
És minden kép alján a művész
neve, mert egyedi darabok ám.
Egyszerre csak egy van
belőlük a kirakatban.
Az ára 150 Márka.
- Külföldre?
- Ez az egyetlen vigasztaló,
hogy ezek a giccsek nem
magyar falra kerülnek.
- Ne igyál, még dolgoznod kell.
- Dolgozni? Nem alkotni?
Halljátok gyerekek, dolgozni kell!
- Tanár úr, nagyon szépen megkérném,
ha most esetleg távoznának.
A férjem látja, nagyon
zaklatott állapotban van,
és esetleg talán
egy másik alkalommal.
- Maradjatok, ne menjetek
sehova! És figyeljetek rám.
Valaha én is ilyen áhitatos szemekkel
néztem a festőkre, mint ti most rám.
És megfogadtam, hogy olyan
képeket fogok festeni,
amitől boldogabbak
lesznek az emberek.
- Tanár úr, nagyon szépen
megkérem, hogy távozzanak!
- Maradjatok a helyeteken!
- Részeg vagy.
- Na és? Festőt akartak
látni, hát itt vagyok!
- Bolond vagy! Ezek gyerekek,
még nem értenek semmit.
- Nem baj. Majd én mindjárt
mindent megmagyarázok nekik.
És meg fogják érteni. Figyeljetek
csak ide rám és mindent meg fogtok
érteni!
Mit gondoltok, hány
ilyen képet festettem már?
Ilyen zöld korsós,
pipacsos csendéletet?
Na, öreg, hányat? Háromszázötvenet.
Előtte pedig búzavirágot festettem.
- Négy év alatt ötszázat!
- Csakhogy ezeket megvették.
Amit ennek előtte festettél,
az a kutyának sem kellett.
-Hallottátok, a kutyának sem kellett?
- Miért, talán kellett?
Nyomorogtunk. Négyes társbérletben
laktunk, cselédszobában.
- De oda délelőttönként
besütött a Nap!
- Csakhogy délután már
villanyt kellett gyújtani.
- Ide figyeljetek! Tudjátok
ti, mi az a boldogság?
- Most gazdag ember vagy!
Műterem lakás. Balatoni telek,
több milliót érő nyaralóval.
Külföldi italok. Nem ezt akartad?
Tanár úr! Nagyon szépen
megkérem, hogy távozzanak.
És különben is látogatót várunk.
- Nem mennek sehova!
- A műtermet még nem is látták!
- Talán majd egy másik alkalommal,
kérem4
- Mikor, amikor már nem pipacsokat
fogok festeni, hanem tulipánokat?
Ugyan, hülyeség.
Itt maradtok és kész.
Itt maradtok ebédre is.
Hallottátok milyen gazdag vagyok?
Nincs nálam gazdagabb
művész az országban. Na!
- Csinálj ebédet!
- Teljesen részeg vagy.
- Azt mondtam, hogy csinálj ebédet!
Különben sztrájkolok.
Jó, mi? Sztrájkol a művész.
Hagyd ezt a művészséget!
Nevetséges. Iparos vagy és kész.
Dolgoznod kell, hogy
megélj. Ennyi az egész.
Nincs ebben semmi romantika.
- Iparos vagyok.
Közönséges mázoló mester.
Na várjatok, mindjárt!
Hozok nektek ajándékot.
(csengetnek)
- Te jó Isten! Mondtam, hogy
látogatót várok, tanár úr.
- Menjünk gyerekek, menjünk!
- Megállj! Várjatok! Ne menjen el
senki. Leülni, azonnal leül mindenki.
Mindenki kap egy képet! Pipacsok
zöld korsóban, nagy fogjátok!
Tessék, tessék! Fogjad
öreg, mert a fejedhez vágom.
- Itt van, tessék, tessék!
- Tibor, mit csinálsz?
- Megőrült!
- Gyerekek, ismerkedjetek meg a
főnökömmel.
Ő a Feri bácsi. Feri bácsi üdvözöld a
gyerekeket, ugyanabba az iskolába
járnak,
ahová én jártam, anno.
- Mostanában egyre többet iszik,
és őrültségeket csinál.
A múltkor is ki akarta az
ablakon hajigálni a képeket!
Hálót kellett szereltetnem rá.
- Na gyerekek, a képeket tegyétek
vissza az asztalra!
Te pedig most azonnal bemész
és lefekszel. Megértetted?
- Mit parancsolgatsz te itt? Mit
parancsolgatsz itt? Mit gondolsz, ki
vagy te?
- A munkaadód vagyok,
ha elfelejtetted volna!
Szerződésünk van veled, és
hogyha nem teljesíted határidőre,
hát megnézheted magad! Olyan
pert akasztok a nyakadba,
hogy mindened rámegy.
Megértetted? Na befelé!
- Ajándékokat adtam a
gyerekeknek. Add vissza nekik!
- Azt ajándékozhatsz, ami a
tiéd. A vásznakat mi hoztuk,
a festéket és az ecsetet is.
Ezek a képek nem a tiéd,
hanem a vállalaté, világos?
És ha most nincs meg mind a negyven,
akkor nem kapsz egy büdös vasat sem.
Na befelé!
- Nem megyek! Elmegyek.
- Te nem mész sehová! Gyerünk!
- Csöndesebben, Feri bácsi!
Azt mondtam, hogy elmegyek.
Tehát el is megyek.
- Rendben van. De akkor ebből
per lesz, és én nem felelek.
- A feleségem már elmondta, milyen
gazdag vagyok, telik perköltségekre
is.
Legfeljebb eladogat egyet s mást.
Igaz, drágám?
Na. Mikor indul az a vonat?
- Kettőkor. Kettő tízkor, a Keletiből
- Jól van gyerekek,
induljatok, aztán megyek én is.
Nyugodjatok meg, én is ott leszek,
ez olyan biztos, mint hogy itt állok.
Menjetek szépen, és akkor majd
elmesélem azt, amit elkezdtem.
Hogy hogyan jön elő az a sok kép.
És azt majd mind el fogom mesélni.
- Összefoglalni három ilyen szomorú
történetet, nem nekem való feladat.
Emberi dolgokban közelebb
állnak hozzám azok a történetek,
amelyben a konfliktusok elrendeződnek
és a pár két tagja, legyen az
házaspár, szülőpár vagy szerelmespár
előbb-utóbb rátalál
egymás hullámhosszára.
És valamilyen módon megtanulnak
lehetőségük szerint jobban élni,
több örömhöz jutni. A most
látott három történetben
nem arról van szó,
hogy ki a jó, ki a rossz
ki él erkölcsösen, kinek az
elgondolása inkább erkölcstelen.
Hiszen autót venni, házat építeni,
jobban élni, többet keresni,
mindezek elfogadható, végül
is inkább rokonszenves dolgok.
De mindhárom történetben ott
lappang az, amit úgy neveztünk,
hogy kétféle életvezetés.
Hogy kinek van igaza,
ezt nem tudnám megmondani.
Biztos az, hogy én magam inkább a
gyereket és a nyitottabb életet
választanám,
mint az autót, a tökéletes
házat, és a zártabb életet.
De azt is tudom, hogy a másik
életvezetésében is van igazság.
A másik elgondolása is
tisztességgel járható út.
Mintha ezekben a
történetekben, ezek a párok
egy jól ismert csapdába
esetek volna bele.
Abba a csapdába, hogy akik szeretik
egymást, azok úgyis egy véleményen
vannak.
Vagy még inkább abba,
hogy a hosszan együtt élők
előbb-utóbb véleményükben,
ízlésükben, élettervükben
összerázódnak. Nos ez a
remény, az összerázódásnak,
vagy a szerelem révén való
feltétlen egyetértésnek a reménye
ez a párkapcsolatok
veszedelmes csapdája.
Csapda azért, mert
az emberi kapcsolatok
telítve vannak
értékirányulási különbségekkel.
Nemcsak abban, hogy az egyik inkább
autót akar, a másik inkább lakást,
az egyik inkább gyereket akar, a
másik inkább Európa-körüli utazást
Az egyik a nyitottabb élet híve,
a másik a zártabb élet híve.
Nemcsak ebben, hanem az élet minden
területén ott rejlenek
azok a különbségek, ott
rejlenek azok a lehetőségek,
amelyek az értékirányulási
lehetőséget elősegítik.
Nos, ezek pedig
előbb-utóbb kiéleződnek.
Előítéletté jegesednek, és
aláássák az emberi kapcsolatokat.
Mi lenne a kivezető út ennek
a csapdának az elkerülésére?
Nehéz kimondani, de azt hiszem, hogy
a kivezető út a kompromisszum lenne.
Csúnya szó. Hiszen sokan
úgy értik, hogy megalkuvás.
De a családokban, a
párkapcsolatokban a kompromisszum
inkább az egyezkedést jelenti.
Tudom, nem könnyű dolog
életvezetési célokban egyezkedni.
De ahogy körülnézek e
világban, mégis azt látom,
hogy számos fiatal párnak sikerült
ezt az egyezkedést létrehozni
az életvezetésben, sikerült nekik
rátalálni valamilyen módon a
kompromisszumra.
Ezeknek a fiatal pároknak a titka az,
hogy elfogadják az
értékirányulási különbséget,
elfogadják a páron
belül a vita jogát,
azt, hogy egy párban, legyen
az házaspár vagy szerelmespár
de egy párban kétféle
álláspont is lehetséges.
Hogy két ember akkor
is szeretheti egymást,
akkor is megőrizheti
a családi egyensúlyt,
ha értékrendjük, ízlésük, az
életről való véleményük különböző.
És ezt valamilyen módon meg
tudják beszélni egymás között,
és különféle nézeteiket
méltányolni is tudják.
- Műsorunk végére
érve kedves nézőink,
arra szeretném kérni önöket,
hogy segítsenek nekünk
továbbvitatni ezt az elég nehéz és
néha elég megoldatlannak látszó
helyzetet.
Hogyan lehet tehát összeegyeztetni
a családban a különböző felfogásokat,
értékeket, a különböző
életvezetési stílust?
A műsor alkotói
természetesen nem rendelkeznek
olyan nagy élettapasztalattal,
mint amelyekkel önök rendelkeznek.
Akik nap, mint nap, gondolom
igyekeznek megoldást találni
ezekben a helyzetekben.
Kérem írják meg nekünk,
mit tesznek önök az ilyen
helyzetek megoldására?
És valószínűleg akkor még
visszatérünk erre a témára
egyik következő műsorunkban. Szokás
szerint, befejezésként nézzék meg
a Gyermekünk című
nevelési lap címlapját.
A lapban olvashatnak majd műsorunk
néhány érdekesebb kérdéséről.
Viszontlátásra!
...
Több

Személyek

09:57:14

Mérei Ferenc, pszichológus

10:15:50

Dr. Ajkay Klára, pszichológus

Kiemelt részek

09:43:12

Családi kör: Ahány ház, annyi szokás

©Nemzeti Audiovizuális Archívum, 2017